Az alagút

negyedik fejezet

Az ötemeletes társasházon ódon faajtó feszült. Ahogy Noémi benyomta, majd elengedte a mázsás kilincsét, hangos puffanással csapódott be mögötte. Az épület belső udvarán a vizenyős falak patinás illata érződött, a molyok szárnyukat eregetve szellőztették a gardróbokból hozott enyészet szagát.
Noémi a gangos épület második emeletére tartott, a munkahelyére. Két lakás volt egymás mellett átalakítva üzleti célra, az ő irodájában volt a recepció, pénzügy, könyvelés, a másikban az értékesítés és a beszerzés. A legtöbb lakásban sötét volt délelőtt, de az irodájuk keleti tájolása lévén az üvegajtó napfényben fürdőzött, sőt a mögötte álló pult is. Nóra, a recepciós a zabkásáját kanalazgatta. Noémi a lábtörlőn állva turkált a hátizsákjában a beléptetőkártyájáért, de nem találta. Nóra, látva a kálváriáját, ledobta a kanalát az asztalra és a benti nyomógombbal kinyitotta a zárat. A felhangzó berregés után Noémi könnyedén belépett a tágas előtérbe.
– Belépőkártyát húzd le – nyammogta Nóra a pult mögül.
– Itt van. Mindjárt – motyogta, és kirántotta a kártyáját a zsákja mélyéből.
Noémi elhaladt a recepció mellett. A közlekedőből négy helyiség nyílt egymással szemben. Noémi elsétált a konyha mellett; csak a mikró vörös gombja derengett a sötétségben, ablaktalan helyiség volt, onnan nyílt a mosdó. A másik oldalon a tárgyaló, ajtaja zárva. Az utolsó szoba a pénzügyi és a számviteli csoporté, a velük szemközti Dávid, a pénzügyi vezető irodája.
A szobájuk még zárva volt, így Noémi tudta, ő érkezett elsőnek a négyfős csapatból. Belépve elé tárult a lebilincselő panoráma: az ablakok a szomszédos épület tűzfalára néztek. A repedések Noémi eszébe juttatták a ráncokat Ilonka néni homlokán. Kinyitotta a dohánybarna asztalok mellett az ablakot, és lábujjhegyre állva kihajolt rajta: csak ebből a szögből látszódtak a bárányfelhők. Egyedül a tűzfalon felfutó vadszőlő állapota jelezte, milyen évszakban járnak: a hasadt falon mezítelen szárak dideregtek.
Betoppantak a kollégái, Noémi ledermedt.
– Igen, teljesen igazad van – válaszolt valakinek Melinda, majd köszönés nélkül vágta le papírpoharát az asztalára.
Rajtuk kívül két másik nő dolgozott a könyvelésen. Noémi a számlák bevitelét végezte a vállalatirányítási rendszerbe, illetve az analitikus könyvelésben segédkezett. A Dotto és Társa Kft.-nél a diplomások foglalkoztatását részesítették előnyben, Noémi kivételt jelentett, és a munka jelentős részét ő végezte, a mérlegképes szakképesítésével.
Mellinda végigsétált a szobán; púderrózsaszín kesztyűt viselt és ezüst haja úgy hullámzott, mintha a Golf-áramlat sodorná a szálakat. Irigylésre méltó volt az alakja, bár a folyosói pletykák szerint feltűnően domborodó mellét sebészeknek köszönhette.
– Ah, Noémi, észre sem vettelek – mondta, és Noémi felé fordult, majd folytatták a trécselést.
– Képzeljétek, Gábor a beszerzésről elhívott kávézni – hivalkodott Ildikó, aki a szeméhez passzoló indigókék, rövid ruhát viselt.
– Mit mondtál neki? – kíváncsiskodott Melinda.
– Mit mondtam volna? Elutasítottam. Tömegközlekedéssel jár dolgozni és a céges automatából issza a kávét, milyen férfi az ilyen?
Ideális – gondolta Noémi, míg a többiek önfeledten röhögtek. Kopogás hallatszott.
– Megjött a posta. – A recepciós Nóra lépett az irodába és levágta Noémi asztalára a leveleket, majd hátat fordított neki. Már a kilincsen tartotta az ujját, amikor Noémi utolérte és a kezébe nyomta a kimenő postát. Nóra szó nélkül sétált ki az ajtón.
A falon függő óra kíméletlenül jelezte az idő múlását, ahogy a reggel délelőttbe fulladt. Tik-tak, tik-tak. A ketyegés betöltötte a halotti csendet. A számlák feldolgozásának monoton ütemét a jellegtelen Szandra akasztotta meg.
– Úgy hiányzik a macskám, jó lenne, ha egész nap együtt lehetnénk! Már olyan nagy közöttünk az összhang. Képzeljétek, ha így csinál, hogy miu, akkor tudom, hogy éhes. Ám, ha így csinál, hogy miuuua, akkor tudom, hogy csak cirógatásra vágyik, ilyenkor mindig megvakarászom a kis szerelmem pocakját.
Amíg a többiek együttérzőn bólogattak, addig Noémiből kipukkant egy horkanás. Mindhárman rá szegezték a tekintetüket. Elhallgatott. Elérkezett az ideje, hogy igyon egy kávét.

***

Fényes, fekete burkolólapok borították a teakonyha padlóját. Odabent a csoportvezetőjük, Dávid vérben forgó szemmel csapdosta a kávéfőzőt, divatos cipőjével hangosat toppantva. Több mint tíz éve tartozott Noémiék részlegéhez, de fél éve külön irodát kapott. Noémit váratlanul érte a költözés, úgy érezte, egyedül maradt, Dávidban a vezetői készség szakértelemmel párosult. Alacsony termetű férfi volt, Noéminek le kellett hajolnia, ha szemkontaktust akart létesíteni vele, sötétbarna haja és szeme mellé sápadt, fehér bőr társult, a szemöldöke összenőtt, és annyira vastag volt, mint egy kubai szivar. Miután Dávid átköltözött, Melinda is ridegebbé vált Noémivel szemben, és minden idejét a másik két lánnyal töltötte. Noémi, annak ellenére, hogy egyidősek voltak, nem tudott kijönni velük.
– Noémi, láttam, hogy még nem dolgoztátok fel a távfelügyeletes számlákat. Holnapra jó lenne, ha végeznétek – szólt Dávid, és ismét megpróbálta elindítani a kávéfőzőt.
– Már átnéztem az összeset, a többieknek kéne leellenőrizniük az iktatást.
– Szólhatnál a lányoknak – mondta Dávid, és zavartan igazgatta az óráját. A mai napig nem dolgozta fel, hogy fél éve véget ért a titkolt kapcsolatuk Melindával, és kellemetlenül érezte magát, ha a körmére kellett néznie – márpedig ha gond volt a számlákkal, annak Melinda volt a felelőse.
– Jó – bökte oda Noémi.
A kávéfőző egyenetlenül prüszkölte a feketelevest.
– Megint vacakol, szólok az üzemeltetőnek. Kávé nélkül nincs élet az irodában – mérgelődött a férfi és felvette a csészéjét. Egy pillanatra elmerült az emlékeiben; a szakítás okát a mai napig nem értette meg.
Noémin volt a sor. A kávéfőző alá helyezte sárga bögréjét és megnyomta a kávéfőző lungo funkcióját. Azonnal lefőzte az egyfogásos reggeli menüjét.
– Nincs ennek semmi baja – fűzte hozzá Noémi.
– Áruló – dorgálta meg Dávid a kávéfőzőt.
Visszatérve az irodába Noémi a lányoknak hűlt helyét lelte, arra gondolt, biztosan reggelizni mentek. A nap fennmaradó részéből a mutató végzetes ketyegése maradt meg. Tik-tak, tik-tak. Tíz órakor érkeztek vissza a dámák, újabb papírpohárral a kezükben.
– Hú, de nehéz evés után visszarendeződni a munkába – sopánkodott Szandra.
– Dáviddal beszéltem – szakítottam félbe a panaszáradatot Noémi –, a távfelügyeletes számlák után érdeklődött.
– Igen, azok Ildikónál vannak – vágta rá Melinda, majd lehajtotta a fejét és egy kötegbe rendezte az előtte heverő papírlapokat.
– Jaj, igen, ühüm, még nem foglalkoztam velük, de most benne vagyok a könyvelésben, esetleg te át tudnád nézni őket? – Egyenesen Noémire nézett úgy, mintha ő lenne a legjobb barátnője.
– Nem tudom, mennyire kivitelezhető, hogy én ellenőrizzek magam után – felelte.
– Megadom a kódjaimat, hagyd őket jóvá. Reggel pedig mindent elutalok.
– Egy felhasználóval csak egy személy léphet be.
– Megpucolom ezt az almát, és bejelentkezem a gépedbe – vágta rá Ildikó, és kiment a konyhába. Fél órával később tért vissza; miután vélhetőleg megpucolta és megette a sarki közért összes almáját. Csendben leült a székére és mintha el is felejtette volna a korábbi beszélgetésüket. Noémi néhány másodpercig bámulta, mire magához tért.
– Csak fogadom ezt a hívást és jövök – mondta, és kilépett az ajtón. Egy órával később sem tért vissza, és ekkor már Melinda is felpaprikázva ült a székében.
– Hol van Ildikó?
– Egy rövid hívást bonyolít le – válaszolt Noémi.
Melinda az ablakhoz lépett.
– De hova ment telefonálni, egy fülkébe? – kérdezte türelmetlen hangon, mire Ildikó betoppant az irodába. Melinda feléje pördült. – Hála az égnek! Lennél szíves megadni azokat a kódokat, hogy végre haladjunk a munkával?
Melinda bosszús figyelmeztetésére Ildikó fürgén belépett Noémi gépén a felhasználói fiókjába.
Noémi sietett a munkával, de feszült volt: egyedül csak ő ellenőrizte a számlákat, de a protokoll szerint legalább két embernek kéne. A mutató most gyorsabban forgott, Noémi alig dolgozta fel a számlák felét, amikor hármat ütött az óra. Tik-tak, tik-tak. Melinda hamarabb elment, vezetői értekezletre, ilyenkor az addig lajhár kollégái fénysebességbe kapcsoltak, és azonnal elhagyták az irodát.
– Akkor nem tudok segíteni, ugye? – súgta a fülébe Ildikó, mire Noémi szerette volna nyakon önteni őt egy pohár jeges limonádéval.
– Átnézhetnéd a számlák fennmaradó részét.
– Igen, de csak egy belépőkód van a nevemen, így egyszerre csak egy ember dolgozhat vele.
Noémi mély levegőt vett, és lassan kifújta, majd a számlákra összpontosított.
– Holnap találkozunk – búcsúzott Ildikó, és önelégülten nevetett.
Noémi olyan elhagyatottnak érezte magát, mint gyerekkorában, amikor anyja néhány perccel később érkezett meg a miséről, ő pedig az ablakban várta.
A mutató a munkaidő végét jelezte, Noémi úgy döntött, inkább másnap jön be korábban, hogy befejezze a feladatát. Kíváncsian várta az esti randit. Vajon milyen meglepetéssel készül Endre?
– A legnagyobb ajándék, amit kaphatnék tőle, egy egyszerű kérdés, amire már évek óta áhítozom – sóhajtott Noémi. Mindennél jobban akarta, hogy végre közös otthonba költözzenek. De Endre nem adta olyan könnyen a függetlenségét. Sűrű felhők gyülekeztek a kapcsolatuk felett, és Noémit bántotta, hogy általában nem töltik együtt az egész estét.
Amikor nap végén elhagyta a szobát, üres volt az irodaszárny. Végigsétálva a közlekedőn eszébe jutott az álma és a benne szereplő boszorkány hipnotizáló tekintete. Merthogy boszorkány volt, abban biztos volt.
A feje felett lévő izzó sercegő hangot adott ki, ahogy elhaladt alatta. Bágyadtan pislantott még néhányat, majd elsötétült, mintha lehunyta volna a szemét. Csak a vészkijáratot mutató tábla adott némi fényt. Elnagyolt körvonalakat látott maga előtt.
Úgy érezte, mintha hátulról egy fagyos tekintet méricskélné.
Megfordult, de nem látott mást a sötétben, csak a keskeny virágtartót benne a páfránnyal.
Sírdogálást hallott a növény mögül.
Az izzó ásítozva tért magához.
A virág mögött mintha egy sötét alak suhant volna el. De mire a lámpa újabbat pislantott, a sötétség magával ragadta az árnyat.
Noémi azzal győzködte magát, hogy biztosan csak képzelődött.
De tévedett.