Az alagút

ötödik fejezet

Ugyan Endre nem árulta el Noéminek, hova mennek, arra kérte, hogy ha lehet, ne koptatott farmerben érkezzen, hanem ennél valamivel elegánsabban. Noémi rühellte a bevásárlóközpontokat, túlzsúfolt fogyasztói szentélyeknek nevezte őket, ezért a pláza melletti butikba ment. Az épület sötétbarna lécekkel burkolt falát rézvörös hajú, rózsaszín bikinit viselő Ariel graffiti díszítette. A kirakatban két próbababa csinos koktélruhába öltöztetve, bár fej nélkül várakozott (vélhetően arra, hogy azt valaki visszaszolgáltassa nekik). A jobb oldali babán borvörös sztreccsruha feszült, derekán strasszokkal kirakott vékony öv. Egy pillanatra átfutott Noémi agyán, milyen csinosan festene benne, de a gondolat azonnal tovaröppent, amint a hullámzó hurkácskáira gondolt. A bal oldali baba A vonalú fekete ruhában szobrozott, derekát fehér masni emelte ki.
Ez lesz az!
– Miben segíthetek, csillagom? – szólította meg az Adele nevű énekesnőhöz hasonlító eladó, és vállfára akasztott egy selyemhatású inget.
– Rég jártam itt – válaszolta Noémi. – Az oklevélátadóm óta nem volt szükségem koktélruhára. Gondolom, nem emlékszik rám, de úgy látom, nem sokat változott az üzlet ez alatt az öt év alatt. Szépek a ruhák – tette még hozzá, és az elismerő szavaktól az árus elégedetten érintette össze a tenyerét. – A kirakatban lévő érdekel, az a…
– Drága szívecském, az a piros fantasztikusan állna a kis sápadt bőröcskéden – mondta a hölgy a kirakat felé sietve.
– Nem arra gondolok, hanem a feketére.
A hölgy megtorpant, majd így szólt:
– Jaj, csillagocskám, persze, de a pirosat is felpróbálhatnád, biztosan remekül festenél benne.
– Nem, az a ruha nem én vagyok – ellenkezett Noémi, a hölgy pedig levette a kért modellt a figuráról.
Egy órával később Noémi már az új fekete csodában körözött a lakótömb előtti üres parkolóban. Tűsarkújában véletlenül belegázolt egy vízzel teli kátyúba, és oldalra billent. Szerencséjére egy fa kiálló ágába kapaszkodva megtartotta az egyensúlyát, de a lábfeje elsüllyedt a tócsában. Mérgesen rázta le cipőjéről a vizet és egy zsebkendővel szárazra törölte. Szánalmasnak érezte magát, amiért úgy várakozik, mint ahogy a törpetacskók lesik gazdájukat, csak ők még a farkukat is riszálják a bejárat előtt.
Tizenöt perc késéssel futott be Endre a tisztaságtól ragyogó fekete BMW-vel; úgy óvta ezt a céges autót, mintha a sajátja lett volna. Kiszállt a kocsiból, a zselétől megcsillant göndör haja. Királykék ingének ujját könyékig felhajtotta. Mielőtt Noémit üdvözölte volna, észrevette, hogy a csillogó autó oldalát bepöttyözte a sár.
– Igazán felújíthatnák már az aszfaltot – mérgelődött, majd levette a tekintetét az autóról és Noémire mosolygott. – Ne haragudj a késésért, dugó volt.
Noémi tudta, hogy hazudik.
Endre csókot lehelt vaskos ajkaival Noémi szájára; inkább puszira emlékeztetett – olyanra, amilyet a gyerekek adnak a kedvenc plüssmackójuknak elalvás előtt –, aztán kinyitotta Noéminek az anyósoldali ajtót. A bézs textilbőr tisztaság- és újautó-illatot árasztott.
– Kitakarítottad a kocsit?
– Igen, vagyis kitakaríttattam. – Endre is beült, indított. Óvatosan végigtolatott a kátyúmezőn. – Fizettem érte egy vagyont, de szerintem megérte, a kárpit olyan, mintha még rajta lenne a címke, és ez az illat egyenesen fenséges! Könnyen el tudtál szabadulni az irodából?
– Nehezen. Ildikó lepasszolta nekem a munkát, de nem végeztem vele – fejtegette a lány, míg a parkolóból kihajtottak a Vezér utcára. A kétsávos főúton alig lézengett néhány autó.
– Nyugodtan szólhattál volna, hogy halasszuk el a randit, nekem is lett volna dolgom – dorgálta meg Endre Noémit, mire a lány homlokát elöntötte a verejték. Endre tovább panaszkodott. – Kész káosz van a pénzügyi osztályon, közeleg az év vége és ég a kezünk alatt a munka. Ma találtam egy kifizetetlen számlát, de az esedékessége két hónapja lejárt.
– Ez hogy történhetett? – kérdezte Noémi.
– Baleset – felelte gúnyosan. – De van ennél rosszabb. Jött hozzánk egy új csaj a back office részlegre, elrontotta a számla összegét, tízmillió helyett százmillió került be a rendszerünkbe. Azt gondolná az ember, hogy nem olyan bonyolult feladat megfelelő összegeket a megfelelő helyre írni.
– És mi lett ebből?
– Ketten ellenőriztek utána, de ők sem vették észre a hibát, így az összeget a kolléga elutalta.
– De gondolom, nem vonták le a különbözetet a csaj fizetéséből.
– Az lett volna a valid megoldás, viszont jó kapcsolatunk van a céggel, ezért visszautalták a különbözetet. De ez nem is releváns téma, beszéljünk valami másról – zárta le a témát Endre, Noémi pedig ekkor jött rá, hogy barátja mennyire megváltozott. Amikor hét éve járni kezdtek, közösen röhögték körbe azokat a diákokat, akik a valid és a releváns szavakat alkalmazták zavaró gyakorisággal, most pedig azt vette észre, hogy ő próbálja meg validálni ezen szavak relevanciáját.
Mégis kellemes érzés fogta el, ahogyan elhaladtak az Örs vezér téri IKEA mellett – Endrével a legtöbbször csak a büféig jutottak el. Amikor még gyakornokok voltak, százhúsz forintba került egy hot dog; nem volt ennél olcsóbb alternatíva. Mindig hatot rendeltek, egyhez sajtos öntetet kértek, az volt Endre kedvence, egyhez pirított hagymát, amit Noémi imádott, de Endre ki nem állhatta, mert a rántott húsról lehulló prézlire emlékeztette. A többire az ingyenesen fogyasztható öntetekből tettek. Minden alkalommal ittak hozzá áfonyaszörpöt. Endre ekkor még az a szerény srác volt, akit Noémi a gimiben, egy matematikaversenyen ismert meg; kifogyott Endre tolla, Noémitől próbált kölcsönkérni. Ő meg félreértette, amikor a srác elmutogatta kérését: azt hitte, az egyik feladat megoldására kíváncsi, amiben éppen tollakról volt szó. Noémi elárulta neki, hogy a D a helyes válasz, majd amikor Endre a fejét rázta, akkor jött rá, hogy valójában mit akar. A verseny után Endre rendszeresen járt át az osztályukba tollat kölcsönözni – mivel egy suliba jártak, csak addig a nevét se tudta –, és ilyenkor mindig beszélgettek. Egy ideig azt hitte Noémi, hogy Endre annyira szétszórt, hogy sosincs nála toll, mígnem egyszer kibújt a szög a zsákból. A tantermükbe kellett mennie, mert iskolai leltárhoz meg kellett számolnia a kivetítőket. Noémi akkor vette észre, hogy Endre asztalán egy tucat kék toll hever.
– Tudod, sokat gondolkodom azon, milyen régóta ismerjük egymást. Pontosan mióta is? – szegezte neki a ne tedd fel a pasidnak, ha nem akarsz vitát típusú kérdések egyikét.
– Hét éve – felelte magabiztosan Endre.
Noémi megrázta a fejét.
– Dehogy, tíz éve.
– Tényleg, középsuli óta, de akkor még csak hülye évfolyamtársként tekintettél rám, aki mindig lenyúlja a tollad.
Na, igen. És utána még két évig jártak együtt a pénzügyi ügyintéző tanfolyamra, és egy évig a mérlegképes könyvelő képzésre. Endre főiskolára ment később.
– Sajnálom, hogy nem szereztél diplomát – tette hozzá.
Lassított a lámpánál, ekkor Noémi szemügyre vette az ő csődörét. Szikár testalkata ellenére az inge alól kidomborodtak tónusos mellizmai. Amikor Noémi először látogatta meg Endrét az irodában, a kollégái azt feltételezték róla, hogy a pénzügyi asszisztensi pozícióra jelentkezett. Miközben a fekete bőrkanapén ücsörögött, a lányok vígan vihorásztak a recepción, és Endrével flörtöltek. Amikor Endre észrevette, odalépett Noémihez, és megcsókolta. A lányoknak leesett az álla. Idővel egyre ritkábbak lettek a látogatásai, ugyanis egy idő után Endre nem hívta.
– Dolgozni akartam, vagyis nem akartam, de akkor már rá voltam kényszerülve, tudod jól. – Mélyet sóhajtott. – Lehet, hogy folytatnom kéne a tanulást. Apropó, találkoztam a középiskolából Bubuval, megadtam neki a titkos Facebook-neved, mert érdeklődött irántad.
Endre összeráncolta a szemöldökét.
– Nem kellett volna.
– Azt hittem, kedveled.
– Az már régen volt, ő a múltam része, én pedig nem akarok visszanézni – válaszolt mogorván.
Aggasztó érzés telepedett Noémi vállára, és nem engedte levegőhöz jutni. Ki ez a srác, aki elutasítja a középiskolai legjobb barátját?
Nyomasztó csend kerekedett közöttük. A Keleti pályaudvar impozáns épületénél lekanyarodtak. Mindig is lenyűgözte Noémit ez a bámulatos konstrukció; olyan volt a félköríves, apró mozaikokból álló ablaka, mint egy díszes ékszerdoboz a belváros közepén.
Szűk utcákon vágtak át, amelyeken még nappal sem sétálgatna szívesen – csak minden második köztéri lámpa világított.
Noémi ekkor döbbent rá, hová mennek. A Hősök terével szemben található török étterembe, ahol akkor jártak, amikor Endre megkapta a jelenlegi állását. Akkor nyár volt, a zsúfolt teraszon ültek és egész éjszaka szívták befelé a langyos eperillatú levegőt a vízipipából, de nem tudták a teljes víztartalmát elfogyasztani. A legemlékezetesebb közös estéjüket töltötték ott, amikor még Endre haja, akárcsak a természete, laza volt. Az Andrássy út négyszintes épületei között haladtak át, a teraszokat díszes stukkók és formás baluszterek keretezték, olyan volt ez az utca Budapesten, mintha üvegbúra alatt őrizték volna meg a múlt századot. A Hősök teréhez érve eléjük tárult a félköríves építmény, melynek tetején Gábriel arkangyal vigyázó tekintetét a magyar hadvezérekre és királyokra vetette. A török étterem balra volt tőlük, így Noémi arra számított, hogy a kanyarodósávba fognak besorolni, azonban Endre az ellenkező irányba tartott.
Noémi csalódottan vetette magát hátra az ülésen.