A fenyves

negyedik fejezet

Madár repült az ablaknak. Elszédült, majd irányt váltott és elröppent. Noémi felriadt a zajra, még épp látta a farktollakat.
Szakadt harisnyában hevert az ágyán, a sminkje szétkenődött, a szájából dőlt a pezsgő és a bor szagának bódító elegye. Feltápászkodott, de menten elszédült. Inkább leült az ágyával szemközti forgószékre és a diófa íróasztalra hajtotta a fejét, a Nógrád megye helytörténetéről és a táltos hitvilágról szóló könyvekre. Egy pergamen hatású boríték is feküdt a kupacon, benne a néhány napja érkezett iratok a levéltárból.
Az apja is ugyanígy görnyedt a feljegyzések felett, több mint húsz évvel ezelőtt – az idő kereke megállíthatatlanul forog, visszatér oda, ahonnan elindult.
De Noémi ezt nem tudta. Mély sóhajjal emelte fel a fejét. Tekintete megállapodott a borítékon. Ahogy kezébe vette, előbukkant alóla az asztallap erezete; mintha egy csepp ében színű festék cseppent volna rá, a forma két összeölelkező hattyúra hasonlított.
Noémi kivette a képeket.
– Óvatlan voltam. Nem dugtam el a rejtekhelyre – motyogta. Minden kutatási anyagot ugyanis egy bonbonos dobozba rejtett, amit az ágy rostájához rögzített.
Nem tudta, mivel áll szemben, de érezte, hogy veszélyes lenne illetéktelen kezekben. Szeleskő misztikus hely: már az első írásos forrásokban is beszámoltak a szertartásokról a szeleskői barlangrendszerben és Szeleskő szikláján – Noémi pedig a saját bőrén is megtapasztalta az emberi ésszel fel nem fogható jelenségeket.
A borítékban fényképek voltak azokról a barlangrajzokról, amelyeket az alagút építésekor megsemmisítettek: vegyes erdő és fenyves, a két erdő találkozásnál boltív – az alagutat szimbolizálja –, a fenyves közepén még egy boltív, a barlang bejárata. A fenyvesből szikla magasodik ki, alatta szakadék. A lombhullató erdő élettel teli volt, míg a fenyves túlvilági növényzetként hatott, a fenyőknek karja nőtt, háttérben elmosódott arcok bújtak meg.
Noémi elrakta a dokumentumokat a rejtekhelyre, és visszadőlt a franciaágyba, amit István készített. A férfi azzal viccelődött, amikor rögzítette a szerkezethez a gerenda vastagságú lábakat, hogy azért ilyen masszív, hogy bírja a strapát. Felette egy sorban villanykörték lógtak, gyakran lefejelték őket, István egyszer még szét is törte az egyiket: miután elkészült az ágy, István felkapta Noémit, mintha valami küszöbön akarná átvinni, de túl nagy lendülettel lépett, és az égő szétpattant a homlokán.
Noémi a férfin gondolkodva nyújtózott egyet az ágyában, és megérintette Adrienn falon lógó festményét. Noémi, Adrienn, István és Nimród voltak rajta megfestve. Azt az estét idézte, amikor szalonnát sütöttek az alagút mellett a nyársalónál. Adrienn szerint ezen a misztikus estén valami különleges kötelék született négyük között. Amikor átadta Noéminek az elkészült alkotást, csak annyit mondott, hogy "ezt a képet soha nem fogjuk elégetni"; a rossz képeit Adrienn ugyanis elégette.
Noémi karját a teste mellé húzta – az apukájától kapott ezüstkarkötő, ami évek óta fénytelen volt, most élénken ragyogott. A mellkasa összeszorult a látványtól; a hatodik születésnapja után hagyta ott a fenyvesben. Miután az édesapját elvesztette, befeketedett, Noémi el akarta ásni, de István megzavarta őt, ezért csak eldobta. Aztán István az erdőt járva meglátta, és felvette. Előző évben adta vissza Noéminek; nem tudta, hogy akkor már kereste.
Noémi meg akarta mutatni a barlangrajzokat Annának, úgy érezte, ő tud valamit. Azt remélte, Besztercén összefuthat a nővel. Elszánta magát és feltápászkodott, kiment a fürdőbe összekészülődni. Ezen a napon már csak Kristóffal ketten dolgoztak, és a bulin megbeszélték, hogy késnek, így nem sietett. Távoztában be akart köszönni édesanyjának, Margitnak; Noémiéval szemben volt a szobája, az ajtó nyitva állt, az ágy üres, nyilván már elment a templomba takarítani.
Noémi épp csak elérte a Salgótarjánba induló fapados buszjáratot. A fűtés nem működött, az ablakok nyitva, és hiába zárta be őket, a hideg így is végigkísérte az utat. A busz végében Józsi ült, az egyik szeleskői férfi, egy kockás szatyor lógott a vállán és bambult kifelé az ablakon. Noémi meglepődött, hogy nem biciklivel utazik. Leült vele szemben; Józsi megörült neki, és gyenge névmemóriája ellenére emlékezett a nevére.
– Noémi, de jó, hogy látlak! – mondta a férfi és levette a fekete sapkát a fejéről. Homlokánál felkopaszodott a haja, végigsimította a fejét. Kellemes szappanillata volt, nyoma sem volt alkoholfelhőnek.
– Hova tartasz? – kérdezte a lány összegörnyedve, hogy ne fázzon annyira.
– Virágot veszek anyámnak – mondta Józsi a távolba meredve, mire Noémi meglepetten tátotta el a száját; nem tudott róla, hogy él még az anyja.
– Együtt töltitek a szentestét? – kérdezett vissza.
A férfi levette a szatyrot a válláról és az ölébe tette. Az ujjai reszkettek – az alkoholmegvonástól.
– Ő mindig velem van. Itt őrizem a szívembe – mondta, és a mellkasára mutatott.
A Karancs hármas csúcsa mellett haladtak el. Noémi szerette ezt a tájat: a csúccsal szemben két hegy magasodott, mindkettő tetején várral: az egyik Szeleskő, amely Noémi otthonának adta a nevét, a másik Salgó, aminek alacsonyabb testvére, a Kis-Salgó – más néven Boszorkánykő – komoran húzódott meg mellette, mint sötét titkok őrzője.
Noémi Salgótarján szélén szállt le, a lakótelepi mesterséges tó előtt. A víz partján fűzfák hajoltak meg bánatosan, mintha meg akarnák érinteni fagyos ujjaikkal a földet. A lakótelep a szocreál építészet egyik túlélője volt; Margit mindig elmondta a lányának, ha erre jártak, hogy a strandfürdő, a Coca-Cola napernyők és a Leó jégkrémes hűtők a kádári nosztalgia nyarait idézik fel benne a mai napig.
A szupermarket parkolójában a bevásárlókocsik kerekei zakatoltak a szürke térkövön, megpúpozott táskákat cipeltek a családfők megfáradt karjai, anyukák szorították a gyermekeik kezét, akik izgatottan mutogattak a kirakatokban található színes girlandokra. Noémi elérte a bevásárlóközpont bejáratát, de Anna nem volt a helyén, a biciklitárolónál.
Tétován haladt tovább és gondolataiba mélyedve rálépett a gyalogátkelőre.
Koromfekete terepjáró fékezett le közvetlenül előtte.
Noémi ereiben megfagyott a vér.
Mély levegőt vett, intett, megköszönve, hogy átengedték, és lassan átsétált az úttesten. A szélvédőn keresztül csak azt látta, hogy a sofőr igazgatja a fekete kalapját, eltakarva az arcát. Épp csak átért, a terepjáró el is robogott mögötte. Noémi visszanézett. Nem tudta, miért költözött a gyomrába az a kellemetlen bizsergető érzés, hiszen ez csak egy hétköznapi forgalmi helyzet volt.
Noémi besétált a panelházba és felgyalogolt a negyedikre; a lift régóta nem működött. Az irodaként használt garzonlakás közlekedőjéből nyílt a szoba, a fürdő és a teakonyha. Belépett a szűk konyhába, ahol a falat élénksárga csempe borította.
Noémi épp be akarta rakni az ebédjét a hűtőbe, amikor rádöbbent: otthon hagyta. Fásultan kullogott tovább a nagyszobába. Az ajtó melletti sötét sarokban volt Gabi asztala, az ablak alatt pedig egymás mellett Noémié és Kristófé. Egyedül volt; levette kabátját, a széktámlára egyengette, és leült az íróasztalához, amin színes jelölők és post-itek hevertek szétszórva. Kristóf asztalánál minden zöld és fehér volt – nem burkoltan hirdetve, melyik focicsapat szurkolója.
Noémi mélyet szippantott a friss keményfa illatából: a faragott palóc bútorokat néhány hónapja szállították ide. Aztán bekapcsolta az asztali számítógépet, és amíg a rendszer felállt, rendezkedett: a post-it jegyzeteket szín szerint sorba rendezte a legsötétebbtől a legvilágosabbig, az azonos színű jelölőket egymásra rakta, végül kiöntötte a ceruzatároló teljes tartalmát, és módszeresen megfaragta az összes írószert. Próbált megnyugodni a reggeli sokk után, hogy kis híján elütötték a zebrán.
Nem sokkal később Kristóf is megérkezett. Ő is a forgószékre akasztotta kabátját, aktatáskáját pedig az asztalára tette, közvetlenül a Ferencváros-pontszámokat összegző füzet mellé.
– Unatkozol? – kérdezte mosolyogva.
– Csak dobozolok – felelt szűkszavúan Noémi.
– Kipihented magad? Mi Eleonórával tízig roptuk. – Kristóf Noémi felé fordította a székét, leült, karját az asztalra fektette és várakozón nézett. Haja kócos volt, pedig minden reggel bezselézte a feje tetején található, hosszabb szőke hajszálakat.
– Kicsit összefolynak az emlékek – mondta a lány a homlokát ráncolva.
Kristóf elfojtott egy nevetést, mire Noémi rácsapott a kezére.
– Remélem, arra azért emlékszel, hogy a pezsgőspoháron kívül a főnököt is megtáncoltattad. Megszólalt a Dirty Dancing ikonikus száma, te meg felkérted. Kicsit azért megijedtem, nehogy a végén neked kelljen megtartanod őt ugrás után.
Kristóf tovább nevetett, még a szemüvegét is leemelte, mert néhány könnycsepp kifutott a szeméből. Noémi feje répavörös lett, nem tudott mit válaszolni a hallottakra, ugyan halványan derengett neki valami.
Csengettek.
A galamb csontozatú postás volt az; a zöld oldaltáska súlyosabb lehetett nála.
– Ah, kedveském – köszöntötte a férfi az ajtót nyitó Noémit. Leemelte sildes sapkáját és letörölte a homlokáról a verejtéket. – Gabika nincs ma?
– Szabin van – válaszolt Noémi tömören, majd a félfának támaszkodott.
A férfi lerakta a táskát a földre, és reménykedve felnézett.
– Akkor már nem is láthatom őt az újév előtt?
– Ma van az utolsó napunk.
– Kár, pedig el akartam őt hívni egy forralt borocskára – válaszolt a postás lehangoltan. Sapkáját visszarakta a kopasz fejére, átnyújtotta a leveleket, majd bánatosan távozott.
Noémi mosolyogva zárta be az ajtót, és visszament az asztalához. Kristóf azonnal rákérdezett:
– Forralt borocskára? Nocsak, nocsak... Te tudsz valamit a románcról?
– Gabika mesélte, hogy valamikor a postás meghívta egy gyrosra. De nem tányérba, hanem pitába kérte, jelentsen az bármit is – mondta Noémi, mire Kristóf felhördült.
– Hűha, Gabika így nyugdíj előtt zabálja a pasikat! A menzás Rishikéről hallottál már?
– Menzás Rishike? Az a negyvenes indiai fickó?
Kristóf bólintott. Noémi elsápadt, amikor arra gondolt, hogy a hatvanas özvegy hogyan falatozgat a fiatal fiúk húsából.
– Úgy hallom, Gabikának igencsak gondoskodó keze van. Vagyis a múltkor, amikor várakoztam a kantinban, ezzel heccelték Rishikét a kollégái.
Noémi elnevette magát. Nem tudta elképzelni, hogy teltkarcsú kolléganőjüket egy napbarnított bőrű, negyvenkilós férfi öleli át.
– Jobban teszed, ha vigyázol, úgy érzem, Gabika hamarosan neked is elcsavarja a fejed – viccelődött Kristóffal, és megnyomorgatta a pofiját, mire az pókerarcot vágott.
– No de Noémi, boldog lennék, ha Gabika elcsábítana, de hát én már túl öreg vagyok neki a harmincnyolc évemmel. Különben is én inkább téged vinnélek el forralt borocskázni, mondjuk ma munka után. – Kristóf huncutul tekintett ki a szemüvege mögül, a beáramló téli napsugár megvilágította kék szemét, mézszínű haja lángvörösnek tetszett a fényben.
– Sajnos nem érek rá, Adrienn-nel randizom a Lesz Vigaszban, és kipróbálom a Nimród-féle forralt bort – mondta Noémi hátradőlve a székében. A narancsos fahéjas illatra emlékezve összefutott a nyál a szájában.
– Kutyaharapást szőrivel, Adrienn meg oltári forma. Nem tudtam elképzelni, ki az az őrült, aki képes Nimróddal járni, de amióta megismertem Adriennt, azóta Nimródot sajnálom. Kegyetlen nőszemély.
Felállt és a szoba közepén álló asztalhoz lépett, ahol a teljesítésigazolásokat gyűjtötték. Noémi követte, ő is az igazolások felé hajolt; a dokumentumok mellett ott tornyosultak a regionális turisztikai brosúrák, amelyeket a Palóc karácsony elnevezésű eseményre készítettek be.
– Hogy Adrienn kegyetlen? Csak azért, mert időnként aktokat fest Nimródról, és emiatt neki meztelenül kell ülnie órákon át? – incselkedett Noémi.
– Nem, hanem mert az elkészült képekből kiállítást rendez, A lenyugvó nap fénye címmel.
– Nimród ezt élvezi, még meztelen grafikák és festmények is lógnak a közös házuk falán.
Kristóf rátámaszkodott az asztalra; világoskék ingujja felgyűrődött.
– Ne is mondd. Felfordul a gyomrom, a konyhaasztallal szemben a bőrruhás Nimród ül egy bárszéken – mondta öklendezést imitálva. – Nimród bűnronda. Ellenben a te Istvánod jóképű, és még barátok is vagyunk, szóval bármennyire is kelleted itt magad, nem tudsz elcsábítani. A főnök fiát is az ujjad köré csavartad, egész este csak téged bámult.
– Ugyan már, ez csak szakmai érdeklődés. Az ünnepek alatt megmutatom neki az alagutat.
– Csak István meg ne tudja.
– Elmondom neki, amint hazaértem. Amúgy meg annyira elfoglaltak voltunk, hogy meg is feledkeztünk a lényegről... Nem iszunk egy kávét?