A fenyves

ötödik fejezet

Noémi kirántotta zsebéből a Jack Daniel's tüskét és lecsavarta az üveg tetejét.
– Egészségünkre!
Beleszagolt. Az erős alkoholszagtól eltorzult az arca, de úgy döntött, ez kell most neki. Kristóf bögréje felé közelített vele, de a férfi intett, hogy nem kér. Noémi mégis kitöltötte az üveg felét neki, a maradékot pedig magának.
– El vagyok ájulva, mennyire belazultál az ünnepek előtt – ismerte el Kristóf.
Koccintottak és felhörpintették a kávét. Noémi felállt, és a bögréket a mosogatóba pakolta.
– Te láttad Annát mostanában? – kérdezte.
– Nagyjából egy hete nem – felelte a férfi. – Tegnap megkérdeztem a biztonsági őrt, ő sem tud róla semmit.
– Remélem, nem esett baja – mondta a lány elcsukló hangon.
– Csak nem. – Kristóf a mosogatóhoz ment, és elmosta a bögréket.
Noémi szíve összeszorult, de még bizakodott. Visszaült az asztalához, és hogy elterelje a figyelmét, munkához látott.
Elintézték a sürgető feladataikat: lefoglalták az eresztvényi szállást, megrendelték a kaját a csapatépítő tréningre és kiegyenlítették a számlákat.
– Az ügyvezető tök jó fej, hogy akinek elfogyott a szabija, az a csapatépítőn ledolgozhatja, alig egy nap alatt két napot – mondta Noémi és mosolyra görbült a szája. Év közben sok turisztikai rendezvényt tartanak és nehéz olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelelő, eredetileg novemberben akarták tartani, de akkor átfutott egy influenzajárvány a csapaton, így megegyeztek, hogy elnapolják.
– Nekem mondjuk van szabim, de azt átvihetem januárra. Szóval én is hálás vagyok ezért a két napért. Ha már nem vagyunk túlfizetve, legalább nem pusztulunk bele a munkába – fejtegette Kristóf adatrögzítés közben.
Miután végeztek, összeölelkeztek és két puszi kíséretében boldog karácsonyt kívántak egymásnak. Noémi szivarral lepte meg Kristófot, ő pedig vett neki szemes Frei kávét, mogyorósat.
– Jaj, Noémi, majdnem elfelejtettem, az új mobiltelefonod megérkezett, a nagyszekrényben van, kaptál hozzá céges kártyát is. Két SIM-et lehet belerakni, így nyugodtan használhatod a saját kártyádat is, ha akarod – mondta Kristóf, erősen utalva Noémi magántelefonjának állapotára: valóban, időnként nem csörgött ki és nem is lehetett mindig hallani, amikor beszél.
– Szuper, ha hazaértem, beüzemelem – lelkendezett Noémi.

***

Otthon birtokba is vette az új készüléket, és átöltözés után egyenesen a Lesz Vigaszba ment. A kocsma egy egyszintes parasztházban üzemelt, a tető peremén körbevezetett LED fénysorról lehetett megismerni. A teraszra vezető lépcsőn felsétálva Noémi a fejét ingatta. A három éve lejárt sörös plakátot Nimród még mindig nem szedte le, mondván, hogy ez legalább eltakarja a szomszéd omladozó vályogfalát.
Ezen a helyen randizott Istvánnal először. Most Adrienn festményével találta magát szemben, amikor belépett. Hunyorított, nem akart hinni a szemének. A festményen egy kentaur volt. No de nem akármilyen: egy Nimród-féle kopasz és torz vonású férfit mintázott. A kép mellett állt a kandalló, Nimród 1.0-s változata éppen egy zöld sörösrekeszt rakott fel a többi tetejére. Noémi jobban örült volna, ha Lujza van, mert ő jobb kávét főz, de azokon a napokon, amikor Lujza áll a pultban, Adrienn nem hajlandó a Lesz Vigaszba jönni.
– Mi ez a borzalom? – kérdezte a lány a festményre mutatva.
– Ne is mondd, Adrienn lefaragta a hatalmas bicepszemet, de hát ez a művészi szabadság – nevetett Nimród, megfeszítve a karját. Noémi előbb a nyurga fogpiszkálótestre tekintett, majd a festményre, és arra gondolt, hogy Adrienn nagyon szerelmes lehet, ha képes ilyen izmosra festeni ezt a csontkollekciót. Nem mosolygott vissza a férfire, csak egy kávét rendelt és leült a bárszékre vele szemben. Cigiszag volt; Nimród titokban bizonyára tovább dohányzott, noha Adrienn utálta a bagósokat. A háttérben Zámbó Jimmy Egy jó asszony mindent megbocsát című száma duruzsolt. Noémi elmosolyodott, mert arra gondolt, Adrienn nem egy jó asszony, mert ő mindenért haragszik. Nimród a pult alól elővett egy hamust, és a fekete márványos felületre rakta. Elvette az elnyomott csikket és meggyújtotta, közben elkészítette a kávét.
– Kibékültetek? – kérdezte Noémi.
Nimród levágta elé a kávéscsészét.
– Ja, ja. Békülésként elvittem Salgóra. Arra gondoltam, hátha találunk egy eldugott zugot egy kis erotikára. De persze a gyökér turisták mindenhol ott voltak. Meg Salgóról nagyapám jut eszembe, az meg elég lankasztó.
– Na, miért?
– Mert öreg volt és ronda.
Noémi a homlokához kapott.
– Mármint miért őt juttatja eszedbe?
– Gyakran kirándultunk a hegyen. Csórinak lógott a szőr az orrából, nagyokat tüsszentett és hangosan trombitált a rongyzsebkendőjébe. De bírtam az öreget. Ő volt az, aki megosztott velem egy anekdotát, amiben Belzebub létrehozta Salgót és Kis-Salgót.
Noémi elképedt a nosztalgiázó Nimródon, még egyetlen komoly választ sem kapott tőle soha, egészen ismeretségük kezdete óta.
– Belzebub? Ez érdekesnek tűnik – mondta a kávéját kevergetve.
– Aha, az. Elmesélem, ha érdekel, ötezer forint lesz. – Nimród vigyora láttán Noémi összeráncolta a homlokát, de a férfi belekezdett a történetbe. – Eleinte a világon minden lapos volt. Egyszer Isten meghallotta, hogy Belzebub csúfolódik a simaságon, és az ördögöknek kiadta, hogy a mostani Kis-Salgó helyén építsenek fel egy rohadt nagy hegyet. Belzebub az Isten parancsát követte, visszament a pokolba és megparancsolta az ördögöknek, hogy azonnal csinálják meg. Kondérokban melegítették a lávát, de mivel a Földön ez volt az első, mindent, amit csak találtak, bedobtak a kondérokba. Elég zavaros keverék jött létre.
– Aha, pont ilyen a pálinkád – horkant fel Noémi, erre Nimród elvette a lány csészéjét és hangos csörgéssel berakta a mosogatóba. Közben az egyik asztaltól felállt egy vendég és odament a pulthoz, odaadott két kiürült sörösüveget, mire Nimród szó nélkül átnyújtott neki két telit.
– Elkezdték az építkezést – folytatta Nimród egy papírlapra felfirkantva az italok árát –, de Isten meglátta, hogy az ördögök bénáznak, ezért leállította őket. A hegy tehát azt mutatja, hogyan nem szabad kinéznie egy hegynek. Kis-Salgót nemcsak Boszorkánykőnek, hanem Ördög-hegynek is nevezik.
– No és hogyan lett Salgó?
– Isten Salgót jelölte ki az új beruházás helyszínének. Franc tudja, minek kellett neki, biztos volt rá valami európai uniós pályázat és lehetett mutyizni a pénzekkel. Na, mindegy. Isten ekkor már felügyelte a munkát. Szép karcsú lett a hegy, pontosan olyan, mint amilyen egy dögös tűzhányó és öhöm... nő. Pöfékel, fortyog magában, máskor meg végigfut rajta a láva dühében. No, Adrienn pontosan ilyen. Szóval a hegy már majdnem elkészült, de a bazaltot olvasztó ördögök túl sok levegőt nyomtak a fújtatóba, ettől a kürtő megrepedt és a hegy csúcsán egy hosszanti szikla keletkezett.
– Micsoda remek sztori, imádom – dicsérte meg Noémi őszintén. – Nagyapád sokat mesélt neked?
Nimród elnyomta a csikket és elővett a pult alól egy marék szotyit. Amióta próbált leszokni a cigiről, szotyizással tompította a cigi utáni vágyát.
– Ja, a bányászatról – felelt komoran és a fogai között összeroppantott egy magot.
– Bányász volt? – kérdezte Noémi, és a férfi kezére csapott, hogy fejezze már be a ropogtatást, de Nimród rá se bagózott.
– Asszem bányamérnök, ő az egyetlen, aki egyetemet végzett a családomban. Jól megszívatták végül.
– Hogyhogy?
– Salgóbányában volt valami főmufti, még a Nógrád Megyei Munkástanács elnökének is kinevezték. Aztán jött a salgótarjáni sortűz ötvenhatban és a munkástanácsot tették felelőssé. Börtönbe zárták őket, és fizikai munkát végeztettek velük. Hiába volt tanár az öreg a vájárképzőben, a bányában csillésként melózott. – Nimród története nyomán egy pillanat csend támadt, aztán a férfi roppantott egy újabb magot a fogaival és a pult közepére hajította a héját.
– A levéltártól kaptam egy képet a Szeleskői barlangról, amit a bányászvonal építésekor leromboltak, megmutathatom nagyapádnak? – kérdezte Noémi.
Nimród megrázta a fejét.
– Tíz éve távozott az örök vájármezőkre, de mutasd meg nekem, aztán legfeljebb nem tudok majd segíteni.
Az ajtó nyílt. István érkezett, barna kordkabátban, nyaka körül sötétbarna sállal; ezt Noémi anyukája kötötte. István szerette ezt a sálat. Noémi is.
– Sziasztok – dörmögte, de csak Noéminek, és puszit nyomott szájára.
Nimród elsápadt.
– Fúj, ez undorító, más ezzel hány – mérgelődött, majd leszedte a pultról a szotyihéjat, és fehér ronggyal letörölte a felületet.
– Én is örülök, hogy látlak, Nimród – mondta István, levette a kabátját és Noémi mellett foglalt helyet.
– Képzeld, tök izgi sztorit mesélt Nimród Salgóról – újságolta a lány.
– Ja, azt az ördögöset, ez az egyik csajozós dumája, a másik meg, hogy a bányász nagyapját lefokozták ötvenhat után – mondta ironikusan István.
Nimród erre összekulcsolta a kezét.
– Jó-jó, ezt a dumát több nőn is teszteltem, és mindig működött. De neked nem mutattam meg a karkötőmet, amit amúgy a halála napján nyújtott át nekem, ugyanis nem akartam, hogy azonnal leteperj itt a pultnál, mert tudom, hogy milyen vagy – dörmögte és megmutatta Noéminek a kopott ezüstékszert. – Szóval az öreg részt vett az alagút robbantásában, és ő bukkant rá egy fénylő aranyércre, ami sajnos csak bolondok aranya volt, piritnek hívják. A jelenlévők szétosztották egymás között, majd mikor kiderült, hogy nem is nemesfém, a többség megvált tőle. De a nagyapám elrakta emlékbe. Amikor ötvenhat után elszegényedett és meg akarta kérni nagyanyám kezét, abból készíttetett jegygyűrűt. Annyi pénze volt, hogy egy kis ezüsttel bevonassa. Aztán amikor a nagyi meghalt, a gyűrűjéből ezt a karkötőt készíttette nekem. Azt mondta, ez majd megvéd engem, időnként rá szoktam nyomatni egy adag ezüstréteget.
Noémi elcsendesedett és a saját karkötőjét babrálta; lehet, hogy az is piritből van? De akkor miért ragyog? A háttérben a két söröző fickó felnevetett a semmiből, mire István is megszólalt.
– Van forralt borod?
– Hogyne lenne.
Nimród odafordult a forraltbor-főzőhöz, a fekete tartály csapja alá tett egy bögrét. Narancsos-fahéjas illat terjengett a helyiségben, a háttérben lágyan pattogott a tűz, a lángrevü a kályha áttetsző ajtaján derengett át.
Várakozás közben István Noémihez fordult.
– Holnap délelőtt lenne kedved eljönni velem ajándékot választani Dórikának? Ő az egyedüli, akinek még nem találtam semmit.
Noémi nem értette, István miért hagyja az ajándékvásárlást az utolsó napra, ő már hónapokkal ezelőtt elintézte, meg nem is ilyennek ismerte a férfit.
– Holnap nem jó, a nagyihoz megyek. Szerintem te is klassz ajándékot tudsz neki venni. A legjobb, ha a New Yorkerbe adsz neki vásárlási utalványt, annak fog a legjobban örülni. Kinézett valami zsákszerű farmernadrágot.
Nimród lerakott eléjük egy-egy bögrét, mire István elővett a marhabőr pénztárcájából két bankót és a pultra tette.
– Jó, köszi. Na, és milyen volt a karácsonyi buli? – kérdezte.
– Megismertem Boldizsárt, érdeklődik a kutatásaim iránt – mondta a lány, mire István felvonta a szemöldökét.
– Nocsak! Az előbb beszéltem Kristóffal a termelői borról, azt mondta, nagyon nyomult rád a fickó.
István gyanakvó hanglejtését hallva Noémi arca répavörössé vált. A karkötőjével babrált. Legbelül ő is úgy érezte, furcsa lenne kettesben találkoznia Boldizsárral. Vállat vont.
– Mindegy, én ezt nem vettem észre. Kristóf hülyeségeket beszél.
– Aha – mondta csalódottan István és szájához emelte a bögrét. – Remélem, azért átjöttök karácsonykor anyukáddal. Különleges ajándékkal készülök. És délután megnézhetnéd velem a házat. Végeztek a felújítás első körével.
Noémi szeme elkerekedett, hiszen tudta, hogy a ház korábbi tulajdonosainak milyen sanyarú volt a sorsa, nem örült, hogy István azt a házat vette meg, majd újította fel.
– Jó – mondta mégis, mert ennyivel tartozott a férfinek.