A fenyves

második fejezet

A karácsonyi partit Salgótarjánban tartották; a lány az anyósülésről bámulta, ahogy a Beszterce-tó fölött párafelhő gomolyog. Gyakran ültek Istvánnal a tóparton, összebújva nézték, ahogy a fűzfák hullajtják lángba borult leveleiket; bár ahogyan teltek a napok és egyre mezítelenebbek és deresebbek lettek az ágak, Noémi egyre kevésbé szeretett a hidegben ücsörögni ott a padon.
Ez volt az első ősz, amit együtt töltöttek.
Amint elhaladtak a szupermarket mellett, eszébe jutott Anna. Legalább egy hete nem látta a középkorú nőt, pedig azelőtt gyakran kéregetett ott. Noémi a közelben dolgozott, a Beszterce-lakótelepen, a tó és a szupermarket mellett. Annáról pedig kiderült, hogy hajdanán apukájának volt a barátnője, így Noémi szívesen került felé. A gyomra összeszorult a biciklitároló láttán; Anna nem ült az állandó helyén.
Az étterem, ahol a partit rendezték, a központban volt, ezért át kellett haladni a városon. Noémit lenyűgözte a város szocreál szellemisége. Az épületek többsége a hatvanas-hetvenes években épült, átfogó, egyforma koncepció mentén: lakóépületek, lakótömbök, szögletes alaprajzú lakások sorakoztak egymás mellett. A lakóparkokat lankák és erdőségek vették körül. A vasból és betonból felépült város csak nyomokban tartalmazott természetes zöldfelületeket – minden talpalatnyi földet betonnal borítottak be.
István kék Hondája egy mustársárga, egyszintes ház előtt állt meg. A kovácsoltvas kerítés hajlított elemei ijesztően csúcsosan végződtek, de a hézagok olyan tágak voltak köztük, hogy egy kisgyerek könnyedén átférhetett volna rajtuk.
Megállás után a visszapillantó tükrön még himbálózott a zöld, fenyőfa formájú illatosító. Noémi a kezével lefogta, majd búcsúpuszit nyomott István arcára. A férfi csücsörített, hogy a lány a szájáról se feledkezzen meg.
– Telhetetlen vagy – kuncogott Noémi és megérintette a férfi vállát.
István az ujjaira tette a kezét és közelebb húzta magához, hogy megcsókolja.
– Tudom – felelte aztán, ahogy a lány elhúzódott tőle és megszorította a kilincset. – A rénszarvasos sapkát itt ne felejtsd – tette hozzá mosolyogva.
– Köszönöm. – Noémi hátranyúlt a hátsó ülésen heverő sálért és sapkáért.
– Érezd jól magad!
Noémi kiszállt az autóból, és mély levegőt vett, ahogy visszanézett a férfira. Mindig rossz érzés kerítette hatalmába, ha távol volt tőle, még ha csak néhány órára is. Aztán elindult befelé.
István a tekintetével követte, figyelve, ahogy hosszú, formás lábára feszül a nylonharisnya. Aggódott miatta. Minden nőben volt egy kis őrület, de Noémiben volt valami más is – valami, amit csak az érthetett meg, aki kapcsolatban állt a túlvilággal. István két lábbal állt a földön, így nem értette, csak elfogadta, hogy Noémi egy kicsit furcsa. Komoly elhatározásra jutott vele kapcsolatban, de a pillanat, hogy kimondja, még nem jött el. Nézte, ahogy a lány felgyalogol a lépcsőn az étteremhez, majd átlép a küszöbön.
Noémi belépett. Az ajtón beáramló napfény a pultra világított, megcsillantak rajta a talpas poharak; mögöttük Nimród kopasz feje fénylett. A férfi épp a pezsgőspoharakat töltötte tele, alkalmazottja, Lujza az egyik tálcát a kezébe véve indult a tölgyfa asztal mellett álló két férfi felé, fekete bőrnadrágja ráfeszült csontos lábára.
Noémi körbenézett, ismer-e valakit. Rajta kívül csak két vendég tartózkodott a teremben, és elmélyülten beszélgettek egymással. Az egyikük fekete ingben feszített, a másikuk, aki öltönynadrágot és egy rendkívül csúnya karácsonyi pulcsit viselt, éppen hangosan felnevetett. A pulóverén fenyőfa díszelgett, a piros, lógó gömbök megremegtek a mellkasán. A háttérben egy kazettás magnóból szólt a Száncsengő. Az ügyvezető rádiója volt; állítólag minden céges karácsonyra hozta magával a kedvenc kazettáit. Noémi egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán túl korán érkezett, végül a faliórára nézve látta, hogy hat óra múlt tíz perccel. Késett.
A vörös szőnyeg besüppedt Noémi alatt, ráadásul a csizmája vizes foltot hagyott rajta. Elefántnak érezte magát a porcelánboltban. Gyorsan az egyik tölgyfa válaszfalhoz ment, és a fogasra akasztotta a kabátját. A sapkát és a sálat beletűrte az ujjába. Megigazította borvörös kordruháját és hullámzó sötétbarna tincseit.
Épp csak megfordult, amikor Lujza odalépett.
– Pezsgőt? Jobbról van az édes, balról a száraz.
Noémi elvett egy poharat a tálcáról, megköszönte. Tudta, hogy Adrienn féltékeny Lujzára, és azt akarta, hogy Nimród kirúgja, emiatt nemrég vitáztak is. Nimród viszont nem akart megválni a lánytól. A vendégek imádták, dögös volt, és szorgalmas. Noémi sejtette, hogy Adrienn-nek nem esett jól ez az indok, és ez lehetett az oka annak, hogy nem látta őt a helyszínen, és nem is adott jelet magáról.
Miután Lujza visszament a pulthoz, Noémi letette a poharat a palóc mintás abrosszal terített asztalra; a piros hímzés pamut érhálózatként olvadt a textilbe. Miért lát mindenbe vért? Megrázta a fejét.
A két férfi nem volt ismerős, noha bizonyára munkatársai voltak egy másik Viz-ár telephelyről, így nem akart velük koccintani. Ekkor észrevette, hogy a mellette álló asztalon széles fatálakra tenyérnyi szendvicseket halmoztak. Bizonyára céges ellátmány: odalépett, elvett egy tányért, mohón telepakolta bizalomgerjesztő falatokkal, majd nekilátott, hogy eltüntesse.
A csúnya pulcsis férfi időközben eltűnt, míg a másik megfordult, és Noémire szegezte a tekintetét. Mosoly villant az arcán. Olaszos vonásait a Mátyás királyos orr tette még karakteresebbé. Sötét, göndör fürtjei zselétől ragyogtak, szemöldöke zavarba ejtően ápolt volt, nem lógott ki egyetlen kusza szál sem a katonás sorból. Ő is szendvicset vett magának, miközben Noémi zavartan próbálta eltakarni előle a gondosan megpúpozott tányérját.
– Egy nagy probléma van ezekkel a szendvicsekkel – mondta a férfi és megtörölte a száját egy rénszarvasos szalvétával. – Szia, Boldizsár vagyok.
– Én meg Noémi. Ami pedig a szendókat illeti, ja, az a legnagyobb baj, hogy túl kicsik, meg kell belőlük enni legalább egy tucatot – hebegte a lány, betömve szájába az utolsó falatot.
– Nem pont erre céloztam, hanem arra, hogy rettentő szomjas leszek utána.
Lujza éppen akkor billegett oda a kezében a tálcával és ismét pezsgővel kínálta őket. Noémi hátranyúlt és elvette az asztaláról a poharat, intett, hogy nem kér többet, a fekete inges férfi viszont leemelt egyet.
– Boldog karácsonyt – mondta. A poharak összekoccantak.
– Boldog karácsonyt – ismételte el Noémi, és a tekintetük összefonódott. A férfi szeme úgy csillogott, mint a fekete szén, ami egyetlen szikrától is lángra lobbanna.
– Nem emlékszem, hogy személyesen találkoztunk volna már – jegyezte meg a férfi, mire Noémi hátán végigfutott a hideg. Hazudik. – De a híred megelőzött.
– Mégis mit közöl le rólam a Viz-ár média? – kérdezte Noémi gyanakvón. Ekkor észrevette, milyen űrlényszerű, hosszúkás ujjai vannak a férfinek, és hogy fekete ingujját egy rigót ábrázoló mandzsettagomb rögzíti.
– Hallottam a főnöktől, hogy megfejtetted a szénbányában hallható vasárnapi istentiszteletek rejtélyét – felelte a vendég. Felhajtott ingujját olyan óvatosan fordította vissza, mintha pillangó szárnyát simogatná.
– Nem egy nagy rejtély, én csak rávilágítottam a bánya és a sekrestye szellőzőjének kapcsolatára. Egy írnok dokumentációját olvastam el, tök véletlenül találtam meg a tervrajzokat. Pedig csak a bányarém után kutattam. – Noémi vállat vont, mégis beleéléssel folytatta a témát. – Ezernyolcszáznyolcvanban kezdődött meg a szénkitermelés Szeleskőn, azóta számtalan helyen felbukkant a bányarém. A jegyzőkönyvekben egy fekete ruhás öregasszonyról írtak, a leggyakrabban a szeleskői épített alagútban és a barlangban látták. Egyesek a táltosvilágból ismert szélanyaként azonosították.
– Igen, hallottam, hogy jártál a szeleskői barlangban. A táltosok varázslatos erőt tulajdonítottak annak a helynek, bizonyos szertartások során növényeket égettek és ilyenkor kapcsolatba léptek a felső és az alsó világgal.
Noémi háta borsózott; nem tudott érzelmeket leolvasni a férfi arcáról. Amaz egy újabb mosollyal tette bizalomgerjesztőbbé a megjelenését.
Noémi sejtette, hogy azért az igyekezet, mert észrevette a döbbenetét.
– A táltosok képesek voltak felgöngyölíteni egy gyilkosságot úgy, hogy a révület során visszaléptek a múltba – mesélte, és a gerincén jóleső bizsergő érzés futott végig, hogy arról beszélhetett, ami igazán érdekli.
– Na, és te láttál valamit a barlangban?
– Rajzokat a háromosztatú világról, egy táltos szentélyt és egy megkövesedett nyírfát, ezt a sebet is ott szereztem. – Noémi az arcán keletkezett hosszanti vágásra mutatott.
– Érdekes, hogy egy barlangban építettek szentélyt.
– Miért?
– Mert a táltosok a természethez közeli helyeken szerettek szertartásokat tartani.
– Én azt olvastam erről, hogy alapvetően az alsó világgal kapcsolódtak ezen a helyszínen, ezért a barlang gyomrát választották ki erre a célra. De téged miért érdekel Szeleskő története?
Noémi kérdése válasz nélkül maradt. Kinyílt a bejárati ajtó és kisebb tömeg özönlött be. A főnök rőtvörös hajú titkárnője, Eleonóra pink flitteres tűsarkúban topogott a fogashoz és felakasztotta merinói gyapjú kabátját. Őt Gabi, Noémi közvetlen kolléganője követte terebélyes testével – talpig feketében, mint mindig. Vele nevetgélt a Barbie baba forma lány a jogról, Regina. Megérkezett a három kivitelező férfi is kék munkásruhában, és persze a főnök és Noémi közvetlen kollégája, Kristóf is. Törtfehér ingben, a zakóját a jobb vállára vetve közelített feléjük a csillogó tekintetű főnök kíséretében. A vendégek köszöntötték egymást, majd a főnök bepréselte gömbölyded testét Noémi és az idegen férfi közé, és belekezdett a mondanivalójába.
– Örülök, hogy mind itt vagytok, és...
– Még az ügyvezető úr jóképű fiát várjuk – viccelődött Noémi. Megdöbbenésére a jelenlévők egyszerre fordultak felé. Kristóf levette a szemüvegét és összeszorított szájjal megtörölte a szemét. Úgy elvörösödött az arca, mint aki éppen visszafojtja a nevetést. Noémi hasonló reakciót fedezett fel a többieken. Ekkor észrevette, hogy az ügyvezető ingujján ugyanolyan mandzsettagomb díszeleg, mint az idegenén.