A fenyves

harmadik fejezet

Noémi kerülte a szemkontaktust, szíve szerint elbújt volna a fenyőzöld függöny mögött. Kristóf odalépett hozzá egy kis easytalkra és egy újabb pezsgőspoharat nyomott a kezébe. A lány már nem is tudta, hová tette az előzőt.
– Nem vagy semmi – jegyezte meg Kristóf. – Boldizsár, az ügyvezető úr jóképű fia nagyot nevetett, miután kiódalogtál a színről. Azóta nem láttam így nevetni, hogy a New York-i konzervatóriumba ment. Egy gimibe jártunk, együtt fociztunk, állandóan szívattuk egymást. Akkor még az apjára hasonlított. Remek üzleti érzéke volt, egyszer eladta a használt stoplis cipőjét kétszer annyiért, mint amennyiért vette. Pedig a talpa már megkopott.
Koccintottak, Noémi belekortyolt az italba. A pezsgő szárazabb volt, mint az előző, és ő nem szerette a változást.
– Miért ment Boldizsár épp Amerikába? – kérdezte tovább forgatva a pezsgőspohár talpát az ujjai között. Kristóf már kiürítette a sajátját és a szemüvege mögött pislogott azzal a tengerkék szemével.
– Mindig is New Yorkba akart menni, meg is pályáztak a barátnőjével egy ösztöndíjat és ki is jutottak mindketten.
– Mi lett a barátnőjével, ő hogyhogy nincs itt? – kérdezte gyanakvón Noémi és megigazította a szőttesen a rojtot.
– Hát Letícia szüleitől tudom, mert vasárnaponként hoznak nekünk hurkát, nagyon finom ám a májas hurkájuk, kisebb, mint a sima bolti és kevesebb rizs is van benne. No, de ez lényegtelen, a csajszi összejött valami amerikai fószerrel. Úgy tűnik, hogy az utolsó levél, amit az ősöknek írt, az esküvő után volt... Azóta a csaj felszívódott.
Noémi fejében megszólalt a vészcsengő – jobb vigyázni ezzel a Boldizsárral. Bár így nehéz, hogy ő lesz az új főnökük.
– Azt gondolod, hogy köze lehet a lány eltűnéséhez?
Kristóf szóra nyitotta a száját, de ekkor Gabika préselte be magát közéjük megtermett alkatával, megragadta a vállukat és odaszorította őket magához. Vaskos birkózó karjai voltak, hollófekete haja pedig ijesztően simult fehér állához. Gabikának félve tudtak csak nemet mondani, még az ügyvezető is tartott tőle.
A nő operaénekeshez hasonló orgánumával köszöntötte őket.
– És itt a két kedvenc munkatársam. De jó, hogy végül el tudtam jönni! A mandulagyulladásom egyik napról a másikra elmúlt. Azért nem semmi asszony vagyok én, ugyebár. Képzeljétek, az orvosom is azt mondta, az én koromban több hét pihenésre szükség lehet egy ilyen betegség miatt, persze ő azt hitte, ötven vagyok, nem pedig hatvan, szóval nem semmi formában vagyok – csicseregte Gabika végigsimítva willendorfi Vénuszéhoz hasonló testén; a hurkácskák csak úgy rázkódtak a csillogós ujjatlan ruha alatt.
Gabika, Noémi és Kristóf egy irodában dolgoztak itt Salgótarjánban, a Beszterce-lakótelep egyik tízemeletesében. A Vidéki Remény Kft. területfejlesztési projektek megvalósításával és elszámolások benyújtásával foglalkozott; a legújabb feladatuk palóc játékok és népi bútorok harminc helyszínen való kiépítése volt. Emellett Noémi az ügyvezető profilorientált cégénél, a Viz-árnál is besegített a könyvelésbe – ez a cég közműkiépítéssel foglalkozott –, a többieket onnan ismerte, a szakikat leszámítva Salgótarján ipari területén volt az irodájuk.
– Noémi, mesélj nekem erről a Boldizsárról, megtudtál tőle valami izgi infót? – folytatta a nő. – Én azt hallottam, hogy öt nyelven beszél és közöttük van a francia is. Hogy én azt mennyire szeretem! Mondjuk Boldizsár túl fiatal hozzám, de azért nem zárkóznék el, ha felfedezné bennem a fekete párducot.
– Te hallottál valamit a volt barátnőjéről? – kérdezte Noémi, mire Gabika levette a válláról a kezét és rövid csend után megszólalt:
– Állítólag Boldizsár halálosan bele volt esve. Még arra is hajlandó volt, hogy kimenjen miatta Amerikába.
– Nem úgy volt, hogy ő akart New Yorkba menni?
Gabika megrázta a fejét.
– Boldizsár a bécsi konzervatóriumban akart továbbtanulni, de a lány nem tágított, neki bizony New York kellett! – Gabika elhallgatott; Boldizsár lépett oda hozzájuk, árnyéka beterítette Noémit. – Csuda jóképű vagy, az szent igaz – mondta harsányan a nő, mire Boldizsár fehér, szabályos fogsora megcsillant. Neki nem válaszolt, helyette Noémihez fordult.
– Sokat tudsz a szeleskői alagútról. Lenne kedved egyszer beszélgetni helytörténeti témákról?
Csend támadt, még a nők lélegzetvétele sem volt hallható, Noémi csak saját szívdobogását hallotta. Furcsa izgalom járta át, mintha a nem sokkal korábbi balsejtelme ellenére mégis rokonlélekre talált volna Boldizsárban.
– Igen, lenne – felelte.
– Remek. Akkor találkozzunk a téli szünetben?
Noémi gondolkodás nélkül rávágta az igent. Megrekedt a kutatásában, és úgy érezte, új ingerekre van szüksége ahhoz, hogy továbblépjen. Majd persze Istvánnal mindenképpen előre tisztázza, miért akar egy férfivel találkozni.
Hamarosan lekapcsolták a világítást, és beindultak a diszkófények, az ügyvezető úr ízlésének megfelelő, nyolcvanas évekbeli diszkózene csendült fel. A harmadik pohár pezsgő után Noémi is táncolt – fiúkkal, lányokkal, s ha épp nem akadt partnere, a bárpult előtt egyedül, pezsgőspohárral a kezében. Még Nimródot is felkérte, de ő nemet mondott. Noémi sejtette, hogy Adrienn miatt.
Homályos gesztusok, nevetések, mozdulatok és színek kavalkádja ölelte őt körül: piros, kék, fehér és zöld fények cikáztak részegesen a mennyezeten, a szőnyegen, a lambériázott falakon. A zene lüktetett, a padló is vele együtt dobogott Noémi talpa alatt. A lány megállt a forgatag közepén, és lehunyta a szemét.
A fények és zajok egyszer csak elhalványultak. Sötét lett, és csend.
"Noémi, menekülj!"
Noémi apja.
Kijózanítóan hatott rá a hang.
Úgy döntött, távozik. Elsőként; a Lujzával táncoló Kristóf marasztalta, de ő inkább egyedül indult el a buszmegálló felé. Mintha egy hang húzta volna arrafelé.
A menetrendet letépték, Noémi didergett a hidegben, lehelete cigarettafüstként gomolygott előtte. Leült a betonpadra. A fák között a túloldalon megrezzentek az ágak.
Van ott valaki, vagy csak képzeli?
A csend közel hajolt hozzá. Megérintette a tarkóját – élesen, hidegen, mint egy filézőkés pengéje. Noémi nem fordította el a tekintetét. Ült, és várt. Lehunyta a szemét. Az épületek fala csendet árasztott.
Autó száguldott el mellette. Noémi felkapta a fejét.
Nem volt egyedül.
Néhány méterre tőle, a másik padon, emberi alak kuporgott. Áttetsző, sötét kendő borította a nő arcát.
Noémi ledermedt.
Mi a fene ez?
Az utca kiüresedett, csak ők ketten voltak. Noémi levegőnek akarta nézni, de nem ment. A karján égnek álltak a szőrszálak.
Ez csak egy lidérces álom lehet!
A szeme sarkából lopva figyelte a nőt. Amikor ismét odanézett, már állt. Noémi pislogott. A nő egy lépést sem tett, mégis közelebb került hozzá.
Újabb pislogás.
Karnyújtásnyira állt tőle.
Noémi felkapta a táskáját, elfutott.
Remegett, befordult a sarkon.
És a nő ott állt előtte.
Noémi ledermedt.
A lepel lehullott; hófehér szempár meredt a lányra a sötét gödörből.
Anna állt előtte. A szája mozgott, de hang nem jött ki belőle.
A szél süvített. Anna testét homokszemekként fújta szét. A fekete lepel az aszfaltra hullott, de mire Noémi lehajolt érte, eltűnt.
Vakító fény villant a szemébe.
A busz közelített a megállóhoz, és az utcára is visszatértek az emberek. Noémi visszasietett, hogy elérje a járatot.