A fenyves

első fejezet

Nappalt éjszaka követett. Ébrenlétet álom, életet halál, elmúlást újjászületés.

Nap napot ért, fenyőágat fenyőág – Noémi ezen a reggelen is megállt a fenyvesben. Várt. Egy üzenetet, egy jelet, vagy csak egy tanácsot
Az elhunyt apjától.
Itt érte a végzetes baleset.
A fenyők kócos ágai összekapaszkodtak a lány felett. Vad szél hajlítgatta a fák gerincét, mintha megkopott porcok ropognának. Tél eleje volt, de a fenyves évszaktól függetlenül az élet és a halál határán táncolt: a földhöz közeli ágak elhaltak, míg a napfényben fürdő csúcsok zöldelltek.
Egy ág megreccsent, lehullott, súrolva Noémi éjfekete gyapjúkabátját. A lány összerezzent. Odakapott, végighúzta az ütésnyomon az ujját.
Mintha egy halszálkát köpött volna ki a fenyves.
Aztán elállt a szél, a fenyves hallgatott.
Noémi hátat fordított a fáknak, de úgy érezte, az ágak feléje hajolnak. Figyelmeztetni akarták? Noémi visszafordult, és földbe gyökerezett a lába: az ágak valóban közelebb hajoltak hozzá.
– Csak bebeszélem magamnak – motyogta az orra alatt. Homlokához ért és megigazította piros, rénszarvasos sapkáját. Citromos-mentás illat tolakodott az orrába. István-aroma. A parfümfelhő Noémi mögé lopakodott, és a lány szemét eltakarta egy forró tenyér.
– Egy csókért cserébe visszakapod a látásod – dörmögte István, mire Noémi elmosolyodott, és a férfi csuklójára fonta az ujjait. Érezte a kidülledő erek lüktetését, a test melegét a háta mögött.
– Nem kérsz túl magas árat ezért? – kérdezett vissza, még erősebben kapaszkodva.
– Igaz, a csókpiacon sokat fizetnének, de inkább megtartom magamnak – felelte István, és leemelte tenyerét Noémi szeméről. A lány odafordult felé; a sapkáján a bojt előreugrott, és ettől úgy festett, mint egy erdei manó. István szögletes arcán egy lágy mosoly futott át. Ujjai finoman Noémi állára simultak, mire ő lábujjhegyre állt, hogy elérje István ajkát. Ujjaival beletúrt a férfi puha, koromsötét hajába; tincsei selymessége ellentétben állt a férfi tagbaszakadt alakjával. Noémi korábban el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen maszkulin férfi lesz egyszer a pasija... Azt hitte, a maga fajta vékony, könyvelő alkatú férfiakat kedveli.
Ekkor a szellő emberi hangot hozott feléjük.
"Noémi..."
A férfihang a fenyves mélyéből érkezett.
A lány ijedten visszalépett. Hátán mintha csótányok futottak volna végig.
– Te is hallod?
– Mire gondolsz? – kérdezte István, hangja tompa volt, arca halvány és távoli.
A hang újra megszólalt. A lány nevét suttogta.
Noémi apjának hangján.
Szemben a fák átrendeződtek és tágas ösvényt nyitottak. Vagy inkább egy éhes szájat?
– Noémi. – István szólt, de a távolban a lány apjának hangja visszhangzott.
A lány futásnak eredt, rémült lépteit egyetlen harapással nyelte el az ösvény. A tűleveleket úgy taposta a földbe, mint rozsdás szögeket a koporsófedélbe.
És az apja túlvilági hangja ismét felcsendült:
"Noémi, menekülj!"
A szél nem fújt.
A fák nem mozdultak.
A hang elhallgatott.
A fenyves is visszatartotta a lélegzetét.
Noémi megtorpant. A szíve hevesen vert. Csak a fenyőgyanta illata maradt meg az orrában, és az érzés, hogy a fenyvesben éledezik valami.
István utolérte a lányt, megállt vele szemben és a vállára helyezte a kezét.
– Minden rendben, Kukackó? – kérdezte zihálva még a futástól; esténként szólította ezen a becenéven, amikor a lány úgy bebugyolálta magát a paplanba, hogy csak a feje látszott ki belőle.
Noémi testébe visszatért az élet. Egy darabig tétlenül állt, pislogott, hogy a szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. István arcára árnyék vetült, széles válla eltakarta azt a kevés fényt is.
– Igen, csak zajt hallottam – felelt Noémi, mire István megszorította a kihűlt kezét, a lány ujjbegyeit a saját mellkasához vonva; a szarvasmarha bőrkabát hűvös anyaga bizsergette a lány tenyerét.
– Este megint apáddal álmodtál. Hallottam, hogy őt szólítod. – Egyre közelebb vonta magához a lányt és megsimogatta a tarkóját.
– Úgy érzem, baj közeleg – súgta oda Noémi.
– Én itt vagyok, ne félj – dörmögte a férfi, és egy puszit nyomott a sapka alól előbújó fülébe; ekkor még nem tudta, hogy vannak dolgok, amitől nem tudja megvédeni a lányt. Ahogy hátralépett, mustárszínű sála letekeredett a nyakáról.
Noémi elmosolyodott.
– Ez borzalmas – jegyezte meg, ujjaival a sálat babrálva. Máris megtört a nyomasztó balsejtelem, ami az imént erőt vett rajta. A ködbe veszett a látomás és már Noémi sem gondolt arra, hogy nem csak a szellő hangja lebegtette meg a fantáziáját.
– Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy felvettem. Lássa anyám, hogy hordom, aztán szerintem elajándékozom valakinek – védekezett István.
– Kérlek, add oda Nimródnak, Adrienn is biztos, hogy nagyon utálná – viccelődött Noémi, barátnőjét és az ő zsiványképű barátját idézve fel maga előtt.
István játékosan megcsípte a kipirult arcát.
– Szemtelenkedsz.
– Jó, nem biztos, hogy utálná, azzal is meglepett, amikor azt az új építésű házat választották. Azt hittem, hogy Adrienn valami autentikus vályogházat akar majd, nem ilyen mediterrán típust... Egyébként Adrienn is ott lesz a céges karácsonyon, segíteni fog Nimródnak a kiszolgálásban.
– Nem tudom felfogni, hogy szedett fel Nimród ilyen nőt – fűzte hozzá István a fejét csóválva. – Mondjuk ez kölcsönös, ő is ugyanezt mondja rólunk. Azt terjeszti rólam, hogy unalmas vagyok, és hogy kockás pizsamában és köntösben alszom.
– Legalább nincs bajuszfésűd – mondta Noémi és végigsimított István borostás arcán.
– No jó, ma megborotválkozom.
– Szavadon foglak – incselkedett Noémi.
– Azt mondják, a kéthetes borosta jön be a legjobban a nőknek.
– A nőknek lehet, hogy igen, de nekem a babapofi a kedvencem – mondta Noémi és megvakargatta István arcát.
A férfi elhúzódott tőle.
– Szerintem induljunk, el fogsz késni a buliról.
– Hűha, kár is lenne lemaradni az ügyvezető junior debütálásáról – ironizált Noémi, de valójában kavargott a gyomra, ha a partira gondolt. Az ügyvezető úr pár év alatt átadta a cégeit a fiának, mert az volt az álma, hogy a nyugdíjas éveit lakóautóban élve, világot járva töltse. Egy Amerikából hazatért közgazdász, aki zongorázik: ennyit hallott róla, még a nevét se tudta. Tuti nagyképű és semmi sem lesz jó neki.
– Akiről az ügyvezető apuka azt mondta, hogy olyan jóképű, mint az apja? – kérdezte István, mire elnevették magukat, ugyanis az ügyvezető úr pocakos, alacsony férfi volt és a fejét sűrű ősz haj borította.
Elindultak a földúton, majd a fenyvesből kiérve elhaladtak a nyársalók mellett. Megérkeztek oda, ahonnan a kapcsolatuk indult: az alagúthoz. Átjáró volt a tölgyes és a fenyves, az élet és a halál, a túlvilág és az evilág között, de legfőképp Noémi és István között. Az alagút bazaltszemével figyelte őket. Itt nem voltak egyedül.
István megfogta Noémi kezét és behúzta magával. Odabent a talaj mintha túlvilági vérrel lett volna beáztatva, nedves volt, és csípte az orrukat a belőle áradó szúrós szag. Az alagútban megállt az idő, a háttérben már nem ropogtak a fák ízületei és a szél is elhallgatott.
A sötétségből a vakító fénybe lépve István elengedte Noémi kezét, hogy egy keskeny, száraz sávon át sétáljanak ki az alagútból. Noémi ekkor döbbent rá, hogy pontosan egy éve szabadította ki István őt és Adriennt a szeleskői barlangból. A barlang olyan távolinak tűnt, a fenyvesből csatlakozott be ugyanabba a hegységbe, mint az alagút, de a barlangrendszer nem vezetett át a túloldalra. Ami a fenyvesből érkezett, az ott is maradt. A barlangbejáratot azóta acéllemezzel zárták le és piros betűkkel írták ki egy fehér táblára, hogy belépni tilos.
Az alagút túloldalán a kövér kocsányos tölgyek már megkezdték téli álmukat. A fák oroszlánsörénye helyén ágak kócolódtak össze, a talajon heverő levelek a körfűrész fogaira emlékeztették Noémit: magukban hordozták gyilkosuk ismertetőjegyét.
Mert a gyilkos mindig nyomot hagy az áldozatában.
De az áldozat még ennél is nagyobb nyomot hagy a gyilkosban.