Az alagút

második fejezet

Visszatértem a szobámba, a cipősdoboz méretű homályos helyiségbe, ahol záptojás színű falak vettek körül. Az ajtóval szemben varangyzöld ablak volt, amelyen a lakk már felhólyagosodott, a festék hullása kíméletlenül jelezte az idő múlását. Az ablaktól jobbra állt a ruhásszekrényem, amelyet egy lomtalanítás alkalmával vásároltam egy csövestől. Ezer forintot fizettem érte, ő ötszázat kért, de nem tudott visszaadni, így pironkodva, de elfogadta a teljes összeget. Sokáig kellett csiszolni, hogy lejöjjön róla az évtizedekkel korábbi máz, majd gondosan bekentem valami színtelen fapáccal. Vadiújnak tűnt, csak amikor kinyitottam, akkor lehetett érezni, hogy a nagypapa dohos, kockás pulóvere mellett a nagypapa csontvázát is bent felejtették a szekrényben.

Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük. Endre vállig érő haja seprűként bomlott ki a szőrme alól, és zavaros kék tekintetével bámult az objektívbe, annyira nevetett, hogy a középső metszőfogai közötti apró hézag is kilátszódott. Ahogyan a haja is egyre kurtább lett az évek múlásával a munkahelyi protokoll betartása miatt, úgy olvadt le az arcáról az őszinte gyermeki mosoly.

Elővettem az edzőcuccaimat a ruhásszekrényem gyomrából. Jobb híján fekete melegítőszettet és neonsárga sapkát öltöttem föl. Egy meleg fekete zoknit is felhúztam, amelyen citromsárga csibék csipogtak, a lelombozott november végén a csupasz kórók ágain túl a testem is extra hőszigetelésre vágyott. Belebújtam a királykék sportcipőmbe, amit már megrágott az idő vasfoga.

- Noémi, kész vagy már? - kérdezte Adrienn, miközben az ajtómat verte. - Bele kell húznunk, nehogy találkozzunk vele...

- Megyek, megyek! - szóltam, és kicsaptam a szobaajtót, ami arcon vágta Adriennt.

- A francba! - szentségelt, ahogyan fejen találtam az ajtóból kikandikáló tompa szöggel. Fehér szabadidő ruhában toporzékolt, ami lógott a csontváz testén, de optikailag megnyújtotta a nyakig érő lábait.

- Induljunk, veszélyességi pótlékot számolok fel, amiért még mindig nem csináltál semmit ezzel a közveszélyes szöggel - mondta, miközben a cipőjével visszaütögette a helyére.

- Endre majd megcsinálja! - feleltem, de tudtam, hogy hiú ábrándokat kergetek, ha arra várok, hogy életem szerelme kalapácsot fogjon a kezébe. Olyan óvatosan haladtunk a közlekedő nyikorgó parkettáján, mintha aknamezőn sétálnánk, mert attól tartottunk, a szomszéd Ilonka néni meghallja, hogy a közös folyosónkhoz közelítünk. Kinyitottam a bejárati ajtót, zajtalanul lépkedtünk a mustársárga linóleumon, majd a folyosó bejárati ajtaját elérve Adrienn a kulcsával csörömpölt.

- Siess már, mindjárt itt lesz! - mondtam, de Adrienn kezei reszkettek, nem tudott betalálni a lyukba. A szomszéd lepusztult rezidenciájából motoszkálás hallatszott, és jellegzetes hang közelített felénk.

A papucs csoszogása felgyorsult.

- Közeledik - súgtam Adrienn fülébe, mire a zár kattanása után kinyílt az ajtó. Kiviharzottunk a lakóház lift folyosójához, de akkor elkövettünk egy fatális hibát.

Nyitva hagytuk az ajtót.

A távolból az olajozatlan ajtópánt öklendezte magából a lerakódott rozsdát. Nem maradt több időnk. Két lift is üzemelt, de mire az egyikük megérkezik, addigra kelepcébe csal bennünket Ilonka néni, ezért a gumi élvédőkkel borított lépcsőfokokon rohantunk le a földszintre. Akkor még azt hittük, hogy megmenekültünk az üldözőnktől.