Az alagút

első fejezet

Nappalt éjszaka követett, ébrenlétet álom, életet halál, elmúlást újjászületés.

Lépcsőfokot lépcsőfok, és Noémi ezen a reggelen is megállt a társasház előterében és várt; olyanok voltak a levélszekrények – akárcsak az őket magukba foglaló panelházak – mint az urnafalak a temetőben. A lány kinyitotta a zárat, de nem volt mersze azonnal kihajtani a fedelet.

A folyosón neoncsövek vibráltak.

November vége volt. Csütörtök. Hajnal.

Noémi egy levelet várt. Az elhunyt apjáról. A kutatásáról. De hónapok óta nem érkezett válasz az egyetemtől.

A legutóbbi rémálmát jelnek vette. Összerándult a gyomra, ahogy eszébe jutott az előző éjszaka, gyerekkorától kísértették különböző borzalmak, de ez más volt.

Mély levegőt vett.

Kihajtotta az ajtót.

A zsanér megnyikordult, aztán csend lett.

A láda üres volt.

Noémi csalódottan vonszolta fel magát az ötödikre; nyolc éve laktak itt Adrienn-nel, a legjobb barátnőjével. Kinyitotta a folyosó rácsát; a végében az ablak előtt kiszáradt cserepes növények sorakoztak – Ilonka néni, a szomszéd ennek ellenére minden héten meglocsolta őket.

Az ekrü színű bejárati ajtón benyitva – a festőművész Adrienn két húsevő növényt pingált rá – levendula és olajfesték kontrasztos illata csapta meg az orrát. Noémi lerúgta a csizmáját, a konyhába ment, vizet engedett a teáskannába, és Adrienn szobájához lépett.

A helyiség a skandináv lakberendezési kultúra letisztultságát idézte: néhány világos fenyőbútor – ruhásszekrény, festőállvány, szék, franciaágy – körött kész és félkész képek voltak a falnak támasztva, egyetlenegy szokatlan módon letakarva állt a sarokban.

Adrienn a festőállvány előtt, egy forgószékben ült, bő, krémfehér ingben, háttal Noéminek. Fejét oldalra billentette, hullámos, szőke haját két HB-s ceruza tartotta kontyba tűzve. Egy ecset lógott ki az ujjai közül.

Noémi halkan szólította, de nem érkezett válasz.

Lépett egyet. A parketta megreccsent a lába alatt.

Hideg futott végig a gerincén.

– Adrienn!

A szoba épp úgy nézett ki, mint a visszatérő álmában.

Közepét éles lámpafény világította be.

A padló jéghideg volt Noémi talpa alatt.

Barátnője bőre mintha viaszból lett volna.

Noémi lassan közeledett hozzá. Közben a gáztűzhelyen a kanna egyre hangosabban pöfögte a párát.

A szíve a torkában dobogott.

Óvatosan érintette meg Adrienn vállát. De barátnője mozdulatlan maradt.

Aztán… alig észrevehetően, a szék megmozdult. Egy reccsenés. Majd még egy. Az ülőke lassan elfordult, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná.

Noémi emlékeiben felderengett az álom: amikor abban felé pörgött a szék, barátnője helyén egy öregasszony ült.

Noémi gyomra összerándult.

És ekkor… Adrienn élénkkék tekintete ragyogott felé. Pisze orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt.

– Elbóbiskoltam – szólt rekedt hangon, kidörzsölve az álmot a szeméből. Megigazította férfiingét, amely a festékpaletta összes színétől volt foltos.

A vízforraló fülsiketítően sistergett.

Noémi hirtelen megkönnyebbült.

– Sokáig dolgoztál? – kérdezte Adriennt. – Úgy festesz, mint egy felaprított krepp-papír.

– Nem igaz. Úgy festek, mint egy művész. – Aranyhaja meglibbent, ahogy megemelkedett a székéről. – A házi szabály pedig kimondja, hogy a külsőmről csak jót lehet mondani.

Színlelt sértődéssel lépett ki a szobából és a minimálisan felszerelt konyhába sietett. Leemelte a kannát, és töltött; a buggyanás visszhangzott a fehér falakról és a nagy belmagasságú plafonról.

– Van egy határidős feladatom, egész éjszaka dolgoztam – válaszolta Adrienn, egy kancsóba és egy koponyafej formájú bögrébe vizet töltött.

– Azért hagyj nekem is, te kis tolvaj…

Adrienn szeme sem rebbent, csak folytatta tovább az elbirtoklást. Mikor végzett, Noémi kezébe nyomta a vízforralót. Csak néhány csepp maradt az alján, Noémi megtöltötte és ismét a tűzhelyre tette. Adrienn elfordította a fejét, de ahogyan mozgott a válla az elfojtott nevetéstől, Noémi tudta, hogy rajta kuncog. Elmosolyodott.

– Megint a postaládához mentél? – tette fel Adrienn a költői kérdést. – Nem értem, miért nem egyből munka után nézed meg, akkor megspórolnál magadnak egy utat.

– Munka után teljesen ki vagyok ütve, olyankor már nincs erőm elsétálni a ládáig.

– Jött levél? – kérdezett vissza a lány, de Noémi csak rázta a fejét.

Noémi mostanában ritkán aludta végig az éjszakát. Adrienn gyakran arra ébredt, hogy Noémi felüvölt a szomszédos szobában. Amikor átment hozzá, Noémi reszketett, verejtékben úszott a teste. Noémi már nem beszélt az álmairól Adrienn-nek.

Adrienn olyan elmélyülten kevergette a bögréje tartalmát, hogy kilötykölte. Noémi orrát ekkor megcsapta a semmivel össze nem téveszthető bűz; nem fért hozzá kétség, akármit is ivott Adrienn, ez volt a szuperélelmiszerek legvisszataszítóbbika.

– Te szent ég! Megint mit kotyvasztasz a boszorkánykonyhádban? Nyilván ismét gyömbértea, de mi ez a zöld moszat a tetején? Talán ékszerteknős lettél, hogy ilyenekkel tömöd a tofulesődet? – gúnyolódott Noémi a bögréjébe helyezett szörnyűségeken, de Adrienn régóta ismerte, így figyelmen kívül hagyta a csipkelődését.

– Ez tengeri alga, Noémi. Te is ehetnél ilyet, nem lehet a menü mindig pörkölt nokedlivel.

– Dehogynem.

Adrienn válaszul megcsóválta a fejét, majd miután Noémi elkészítette az instant kávéját, együtt visszatértek a műtermébe, ami egyben a szobája is volt. Óvatosan ült le az ágyára, nehogy kilazuljon az ágyláb, amit egy ragasztószalaggal rögzítettek, kortyolgatott a bögréből. Reménykedett benne, hogy Noémi nem fogja firtatni a letakart képet. Noémi elhaladt az olajos drapériával borított kép mellett, nem kukucskált be mögé, tudta, hogy ezzel a kapcsolatukra végzetes hibát követne el.

– Miért van letakarva az a vászon? Megint egy szupertitkos megbízás, mint amikor a miniszterelnököt kellett lefestened?

– Nem, ez most más – felelt Adrienn tömören, és a kanalából szürcsölgette ki a zöld löttyöt.

– Biztosan elrontottad. Nem is értem, miért nem fested le az elrontott képeidet.

– Ritkán fordul elő, hogy ráfestek egyre, te is tudod. Csak a megrendelő speciális kérésére teszem, vagy ha javítani kell. Minden elhibázott ecsetvonásom én vagyok.

Rövid csend ereszkedett közéjük. A festőállvány melletti ablakon le volt engedve a redőny. Adrienn-nek a festéshez sok természetes fényre volt szüksége, ezért Noémi megragadta a zsinórt és megrántotta. A lamellák felröppentek, majd tompa puffanással estek vissza. A madzag a kezében maradt.

Adrienn hangosan nevetett.

– Tegnapi eset, ne aggódj. Próbáltam megjavítani, de úgy tűnik, nem sikerült. – Hörpintett még egy kortyot abból a rettenetes kinézetű löttyből, majd elégedetten cuppogott. – Mit szólnál, ha ennénk egy kis zabkását?

– Fúj. Tudod, én Noémi vagyok, nem Adrienn – hangsúlyozta ki a lány. – Én azt a rántott húsos szendvicset kérem, amit két nappal ezelőtt raktam be a hűtőbe, amikor lejárt a szavatossága.

Noémi a párkányra tette a bögréjét, és visszament a konyhába. A hűtő erős vákuummal zárta el őket a megfontolatlan falatoktól. Nagyot rántott a fogantyún, és igencsak meglepődött: a szendvics hűlt helyét találta.

– Kidobtam – hangzott Adrienn tömör megjegyzése.

– Hogy tehetted ezt, te galád?

– Venni akartam újat, de teljes kiőrlésű kenyérből. Tudod, ha már úgyis lejárt… Ki számított arra, hogy itt csiripelsz majd öt órakor?

– Nem aludtam valami jól, megint ugyanaz a rémkép gyötört – felelte Noémi. Bár nem mondta ki, ez a lidérces álom más volt, mint a korábbiak.

– Meditáljunk, az biztosan segít lehiggadni.

– Inkább kocognék.

– Mit szólnál, ha veled tartanék, és akkor közben beszélgethetnénk Csontváryról? – javasolta Adrienn, megállva a konyha és a műterem között a küszöbön.

Noémi nem tudta eldönteni, hogy Adrienn komolyan gondolja, vagy csak viccelődik, de bólintott és benyúlt a hűtőbe egy energiaitalért. Adrienn tekintete villámokat szórt.

– Hulladékfeldolgozót csinálsz a testedből – jegyezte meg. – Szívesen adok a teámból, ha kiöntöd azt a mérget.

– Majd legközelebb.

– Sosem tudhatod, lesz-e legközelebb.