Szatén gondolatok

Anna csak arról dönthetett, hogy az apjához vagy a nagyapjához menjen férjhez.

A főkapu előtt állt. Nem volt egyedül: az apja kísérte az oltárhoz. A gótikus fiatornyok ragyogó zúzmaraként ültek a templom felhőkig nyúló testén.

Az apja ránézett az órájára. Dél volt. Átkarolta Anna suta testét, és megszólalt:
– Mehetünk? – kérdezte, de meg sem várta a választ, csak a kapuhoz lépett és benyitott. Megszólalt az orgona, és elindultak a vörös szőnyegen.

A lány emlékei fekete uszájként kísérték az oltárhoz. Nem látta őket, de minden lépésnél érezte, ahogy a fényes szatén megakad a padsorok kiugró talapzatain. A rózsaablakokon átütött a napsugár, és az oltár közepére vetült. Ahogy a fénybe értek, Anna elméjében felvillantak a gyermekkori emlékek, és ekkor döbbent rá, hogy a fényes textilen mikroszakadások keletkeztek, és az anyag foszlásnak indult.

Minden akkor kezdődött, amikor az apja balettórára vitte.

Anna gyomra összerándult, amikor a stúdióhoz értek. A lány kagylóméretű tenyere izzadt, és úgy süllyedt el az apja szorításában, mint egy igazgyöngy a bársony bélésű dobozba zárva. Utálta a stúdió steril fehér falait és az őket fojtogató, kíméletlenül őszinte tükröket. Utálta kontyban hordani a haját, utálta magára ölteni a fekete trikót, és utálta felhúzni a lábát megnyomorító balerinacipőt. De amit leginkább utált, azok a kíméletlenül versengő balerinák voltak.

Mégsem hagyott ki egyetlen órát sem. Mert valamit mindennél jobban szeretett: az apját.

Szomjazott az elismerésére, amit ritkán kapott meg. Anna apja csak az év végi gálaműsorok után látta kecses hattyúnak a cseperedő lányát. Imádta, hogy magabiztosan piruettezett a színpadon, még akkor is, ha Anna csak a háttérben táncolt. Nem volt elég tehetséges, és nem volt elég törtető ahhoz, hogy szólózzon. Anna bőre nem a rivaldafényre szomjazott, hanem az apja figyelmére.

"Szép volt, kislányom." – ácsingózott ezután a mondat után, de sosem kapta meg.

Amikor vége lett a táncórának, a nagyapja kísérte haza. A nagyapa nem akarta, hogy Anna táncoljon. A nagyapja azt akarta, hogy Anna gyerek maradjon, amíg csak lehet. Ilyenkor a lány kagylóméretű tenyere langyos volt, és úgy pihent meg a nagyapja szorításában, mint egy igazgyöngy a homokban.

A nagyapa már nem élte meg az esküvőt. Egy évvel az unokája eljegyzése után halt meg. Elfogadta, de nem örült annak, hogy Eduard lett a befutó – mint ahogyan annak idején Anna apját sem szívesen fogadta be a családba.

Megérkeztek az oltárhoz. Eduard antracit öltönyében állt a feszület előtt. Ahogy Anna megjelent mellette, a férfi a tekintetét az órájáról a lány fátylára vetette. Eduard a fátyolhoz ragaszkodott, Anna pedig Eduard elismeréséhez. A lány utálta a fátylat: a gálákon viselt, tüllszoknyákra emlékeztette.

Az apja elengedte a kezét, és Anna Eduardhoz lépett.

Anna kagylóméretű tenyere izzadt, és úgy süllyedt el Eduard szorításában, mint egy igazgyöngy, egy új, bársony bélésű dobozba zárva.

fejléckép: John Everett Millais - The Bridesmaid (1851)