Megvilágosodás a négyeshatoson (első fejezet)

Eleonóra kedden, hét óra harminckor szállt fel a villamosra. Minden kedd és csütörtök reggel a 4-es villamossal utazott Újbuda központból. A többi nap a 6-ossal járt. Fő a változatosság. Már hét éve, tizennyolc napja így ingázott, mindkét megállótól hétszáz méterre lakott.

Nyikorgott a gumitalpú sportcipője, amikor belépett az első ajtón. Harminchárom vizes lábnyomot hagyott maga után, míg elérte a villamos mértani közepét – a kinézett ülőhelyét. Megrázta tejfehér esernyőjét. Az eső csendesen hullott a földre; hét vízcseppet számolt meg.

Eleonóra tizenöt éve és hatvankét napja szeretett számolni; az első felsős matekórán bontakozott ki a tehetsége. A számolás már akkor is megnyugtatta. Büszkén rohant haza, hogy elújságolja édesanyjának, milyen jól ment a számtan. De az asszony nem volt otthon. Nyitva volt az ablak a konyhában, az asztalon gyűrött újságpapír hevert. Az ablaktisztító illata keveredett savanyúkáposzta szaggal. Az asszony pontosan kilenc emeletet zuhant, mielőtt életét vesztette. Karjai az aszfaltnak feszültek – mint Krisztusé a kereszten. Azóta Eleonóra két dolgot szeretett igazán: a számolást és az imádságot.

Édesanyja, Ilka, minden este imádkozott. Nem csak este imádkozott, akkor is, amikor férje bántotta. A férfi matektanár volt, és minden alkalommal harmincháromszor ütötte meg Ilkát.

Az ajtók halk puffanással csukódtak a villamoson. Eleonóra mellkasa összerándult. A villamos elindult; elszédült, émelygett. Az esernyő kicsúszott a kezéből.

Az ablaküveget bámulta. A víz végigfolyt rajta. Olyan volt, akár édesanyja arcán a könny, amikor apja papuccsal bántotta a bátyját. Egy üres pléhdoboz gördült a lába elé, és Eleonóra belerúgott.

A gumipadlóra ömlött egy kevés alkohol, és az apja mindig sörszagú volt. Eleonórát megbabonázta a látvány; mintákat, arcokat keresett a kiömlött italban. Képzeletében egy farkast vonyított éles szemfoggal.

Vele szemben üres volt a férőhely. A járaton egy légy zümmögött, nekicsapódott az ablaknak, koppant egyet, és továbbrepült. A panelházak unottan viselték magukon a szocreál gúnyájukat; egy hirdetőtábláról éppen lerántottak egy lejárt hirdetést a munkások. Lobogott a letépett papír a kezükben, mintha egy hattyú szárnyát tépték volna le.

A villamos lassított, megállt. Eleonórával szemben az üveg túloldalán egy elektromos cigit szívott egy platinaszőke lány a barátjával. Pattanások lepték be az arcát. Végzett. Földre dobta a cigit. Az ajtók kinyíltak. Felszálltak az utasok. Sportcipők, tűsarkúk és félcipők topogását hallotta Eleonóra. Valaki halkan csoszogott el mellette, húzta maga után az elgyengült lábát. Az apja is így csoszogott, amikor hazaért a presszóból. Az alkoholszag sűrű viharfelhőként borult a villamosra.

Mellette, a közlekedősáv túloldalán a platina szőke csaj a barátjával foglalt helyet a párhuzamos üléseken. Egymással szemben ültek. A fiú a tenyerébe vette a lány kezét, a lány hófehér ujjait fújta és masszírozta. Odahajolt hozzá a lány, és egy puszit lehelt a fiú fülére. A lány összeszorította az orrát a másik kezével, és tekintetét Eleonórával szemben lévő ülésre irányította. Ők csak egy hajléktalant láttak, Eleonóra ennél többet érzékelt. Az öreg mellkasából egy trutymószerű lény dudorodott ki, mintha egy féreg vagy márványos, meztelen csiga lenne ragacsos, ragyás emberi arccal. A vonásokban semmi jó nem volt; elfajzott démoni ábrázat ült a lény arcán.

Az öregember felhördült.

– Már megint esik… Utálom ezt az időt – morogta az ablak felé fordulva.

Eleonóra először válaszolni akart, de a hajléktalan szája ismét kinyílt.

– Apám ilyenkor mindig vert. Be voltunk zárva… ő pedig nem tudott kimenni a földekre.

A pár, aki mellette ült, kuncogott rajta. Eleonóra a szeme sarkából az öregre rakódott daganat-lényt figyelte, remegett, majd elővette a hátizsákból a rózsafüzért. Összeszorította a gyöngyöket a tenyerében, és mormolta magában:

– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…

A hajléktalan arca hirtelen eltorzult, és a mellkasából kidudorodó masszaszerű lény életre kelt. Trutymós nyáltól tapadt össze a szája, mint éhes bulldogé vacsoraidőben. A lény sunyi hangon megszólalt:

– Nem az eső az oka… te vagy a hibás. Utálta, hogy egy haszontalan, szerencsétlen fattyút nemzett!

Eleonóra szíve hevesen vert. A pár feléjük sem fordult, nem hallották az előző mondatot. Az öregember hirtelen talpra ugrott, és őrjöngve ismételte:

– Hasznavehetetlen vagyok! Szerencsétlen vagyok! Fattyú vagyok! Öreg vagyok!

A lény hangja élesebb lett:

– Tudod, mi vár a rosszakra? – kiáltotta.

Eleonóra a rózsafüzért szorította, és mormolta:

– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…

– El fogsz égni a pokolban! – harsogta a lény, és nevetése végigsöpört a villamoson.

– …és bocsásd meg vétkeinket… – folytatta a lány, remegve.

A lény amorf arca egyre nagyobbra dagadt az öregember testén:

– Ott fogsz fuldokolni apáddal egy üstben… egy rohadt forró üstben!

– Ne! Gyűlölöm apámat – kiáltott a hajléktalan a mellkasához kapva, a fiatal pár eddig nevetett rajta, most már riadtan bámulták őt.

Eleonóra halkan folytatta az imát:

– …és ne vígy minket kísértésbe…

A lény gonoszul felnevetett:

– És anyád… ő fog begyújtani alattatok!

– Ne! Csak anyámat ne! Ő volt az egyetlen ember, aki szeretett.

Eleonóra olyan erősen szorított a rózsafüzért, hogy gömb alakú bemélyedések keletkeztek az ujján, majd halkan az orra alá súgta.

– De szabadíts meg a gonosztól!

Az öregember felugrott az ajtó felé, elesett, és a saras padlón koppant az álla. Már nem állt fel többé. A mellkasára telepedett lény szétterült alatta, mint egy nyálkás árnyék.

Eleonóra halkan sóhajtott:

– Ámen.

fejléckép: John Henry Fuseli - The Nightmare (1781)