Az irodaszer

Az irodista egy órával korábban érkezett meg, amikor le akarta dobni a táskáját az asztalára, a bútorlap közepén egy kartondoboz várta. Megvakarta az állát, körözött az asztal körül és gondolkodott. Nem számított csomag érkezésére, a homlokához csapott, amikor rádöbbent, hogy a január közepén indított irodaszer beszerzési eljárás röpke tizenegy hónap alatt véget érhetett. Könnyek szöktek a szemébe, tudta, a karácsony a csodák időszaka, de ekkora meglepetés egész élete során nem érte.

Leült a forgószékére, örömében megpördült vele, elméjében lejátszotta a csomag bontogatási folyamatát, mintha diéta alatt franciakrémest majszolgatna a fejében, még a nyál is összefutott a szájában.

Hosszú percek teltek el, mire vette a bátorságot, hogy ismét a doboz felé magasodjon.

Végigsimította a dobozt, mintha a szerelmét cirógatná Hawaii vulkanikus tengerpartján. Gyengéden végigfutott ujjaival a ragasztáson, a szalag kissé ragacsos volt, izgatottan várta, hogy most mi fog történni vele. Nem akarta túl durván letépni a szalagot, de nem is akarta hosszasan elnyújtani a behatolást, mert így nagyobb kárt okozhat a kartonfelületben. Végül elővette a papírvágó kést. Sokáig azon morfondírozott, hogy honnan indítsa a vágást, egyből csapjon a közepébe, vagy a doboz egyik széléről kezdje a bemetszést. Végül a doboz tetejétől kiindulva húzta végig a szikéjét, mire a ragasztás megadta magát. Mint kitárt ajkak, melyek egy forró csókra vártak, úgy hajtotta ki a doboz két szomjas szárnyát.

Az irodista megállt és sóhajtott egyet, mély lélegzetet vett és széttárta a doboz másik két szárnyát. A doboz elgyengülten adta meg magát az irodista kezének.

– Oh igen – sóhajtott fel az irodista az extázis pillanatában –,  oh igen, irodaszer!

Ámultan forgatta kezében a vadonatúj nagyméretű tűzőgépet, és arra gondolt közben, hogy ezzel majd tíz lapnál többet is össze fog tudni tűzni. Kivett három kisebb dobozkát, bennük a tollak izgatottan reszkettek. Az irodai dolgozó ujjongott, amikor megszámolta, hogy harminc kék színű tollat kaptak. Az ünnepnek még nem volt vége, hiszen színes tollak is érkeztek, feketék, pirosak és zöldek, mint anya az újszülöttet, úgy szorította a melléhez a tollakat, mire meglátta a celofánba csomagolt bugyikat.

– Ritka, mint a fényes genotherm – mondta ki hangosan az irodista a szállóigét. Első ránézésre nem tudta eldönteni, hogy azok fényesek, vagy mattak. Évek óta arról álmodozott, hogy fényes bugyikba rendezze a teljesítési igazolásokat. Közelebb emelte az arcához a csomagot, mintha azok fényesen csillogtak volna.

– Fényes bugyi – mondta ki hangosan, miközben egy mosoly futott végig az arcán, lepergett előtte egy évtized emléke, mindig kicserélte a beérkező fényes bugyikat és bezárta a konténerébe.

Éppen abban a szent pillanatban vett észre egy tenyérnyi dobozt, olyan volt, mintha egy eljegyzési gyűrű dobozkáját kapta volna fel.

– Színes gemkapocs – ordított az irodista és olyan öröm járta át, mintha kifogta volna az aranyhalat, hiszen színes gemkapcsok beszerzését még sosem engedélyezte a Közbeszerzési Hatóság gemkapcsokért felelős osztálya.

– Harminckét milliméter – ámultan mondta ki az irodista a méretüket és arra gondolt, hogy ezzel a nagysággal csökkenteni tudják az éves gemkapocs fogyasztást. Mire kiszámolta volna, hogy évi hány gemkapoccsal kevesebbet fognak felhasználni, kopogtak az ajtaján és berontottak rajta. Egy futár volt az, narancssárga sapkában.

– Ezt a csomagot rossz irodába kézbesítettük, megtenné, hogy visszaadja nekünk?

fejléckép: Gustav Klimt - Dame en face mit plisiertem Kleid (circa 1898)