
Az irodalom bukása
Egy unalom szagú januári reggelen, ami brit tudósok szerint az év legdepressziósabb napja volt, hét óra harmincegy perckor az irodalom megszűnt létezni.
Senki sem tudta, hogy mi történt. Csak feltételezések voltak; sokan a sarki Fornettisnél az apokalipszis eljöveteléről beszéltek, de olyan elméletek is születtek, hogy túl sok pezsgőt ittak a brit tudósok, és egy ügyetlen korrektúra alkalmával mindent töröltek, amit meg kellett volna tartani, és mindent megtartottak, amit ki kellett volna törölni. Az orvosi rendelőben várakozók arra gyanakodtak, hogy talán a ChatGPT-től kérhette azt egy ötödikes diák az Egri csillagokat olvasva, hogy ne legyenek többé kötelezők, a mesterséges intelligencia 0-ból és 1-esekből álló adattekervényeivel pedig ezt félreértelmezte, és megszüntetett mindent, ami kicsit is irodalomra hajazott.
Senki sem tudta, hogy mi történt, de a könyvtári könyvek lapjai üresek lettek, kizárólag a fülszöveg maradt meg, amiből eltűntek a jelzők, az ellentétek és a hasonlatok, a metaforákkal már többé nem helyettesítették a valóságot. A költői képek keretek nélkül maradtak, és leszedték őket az irodalom faláról. Az irodalom épületét is bezárták, és önkiszolgáló gyorséttermet nyitottak a helyére, ahol Szép Kártyával is lehetett fizetni, amit attól kezdve csak S. Kártyának hívtak, hiszen töröltek mindent, ami szép.
Senki sem tudta, hogy mi történt, de a könyvesboltokat átkeresztelték borítóüzleteknek. Ugyanis könyvek helyett színes borítókat lehetett vásárolni a szerző nevével és a könyvcímmel. A könyvek lapjai üresek voltak. A vásárlók már többé nem lapoztak, nem olvastak bele a könyvekbe, csak a könyvek borítóját vásárolták meg, mert hát a középréteg önképéhez tartozott a roskadozó könyvespolc. A könyveket a középosztály már nem az érdeklődési köre alapján válogatta össze, hanem az alapján, hogy az intellektusa oltárát milyen színezésű könyvgerincekkel szeretnék feltölteni. Így lehetett kérni másfél méter bíbor, ötven centi fekete szövetkönyvet aranybetűkkel ellátva, de a kalandvágyók kaphattak spontán hangulatot árasztó színes könyveket is, és a rendezetlen könyvespolc hatását kiváltó gerincgyűjteményt is lehetett választani.
Senki sem tudta, hogy mi történt, de az írók elvesztették a munkájukat, az eddig sem jelentőségteljes jövedelmük az irodalom megszűnése után a nullához konvergált. A száraz tények nem szórakoztatták az olvasókat, az írók az irodalom utáni időszámítás elindulása után leginkább haiku méretű tőmondatokba fogalmaztak meg életbölcsességnek tűnő közhelyeket, az olvasók pedig szívesebben néztek két haul videó közé beszorított animált #quotes hashtaggel ellátott idézeteket. Így az írók elmentek dolgozni az irodalom helyén emelt gyorsétterembe, ahol lehetett S. Kártyával fizetni.
Senki sem tudta pontosan, hogy mi történt, de hamarosan nemcsak a könyv-, hanem a TikTok molyok is rájöttek, hogy irodalom nélkül az élet unalmas. Mert az irodalom mindent magába foglalt, ami szöveg, és mindent magába foglalt, amitől az ember jobban tudta érezni magát egy olyan napon, amikor a fehér blúzára borította a kávéját, és mindent magába foglalt, amitől az ember szándékosan rosszabbul tudta érezni magát, amikor éppen zokogni támadt kedve. A zene szöveg nélkül maradt, a filmek pedig dramaturgiájukat vesztették, de a legnagyobb problémát az jelentette, hogy az emberek többé már nem tudtak hiperventilálni. Nem tudtak többszörösen összetett szerkezetekben kifejteni azt, hogy a teremburáját, a teringettét, vagy a vigye el valami valamit, vagy tegyen valakit valamivel. Mert a szépirodalomba az is beletartozott, ami csúnya.
Az irodalom utáni időszámítás után olyan szürkék lettek a hétköznapok, mint azon az unalom szagú januári reggelen, ami brit tudósok szerint az év legdepressziósabb napja volt, amikor hét óra harmincegy perckor az irodalom megszűnt létezni.
fejléckép: Hans Hartig - The next morning (1912)