Az alagút

második fejezet

Noémi visszatért a szobájába, az egérlyuknyi konyhához képest cipősdoboz méretű helyiségbe, a záptojás színű falak közé. Az ablakkeret zöld volt, rajta a lakk felhólyagosodott, a pergő festék kíméletlenül jelezte az idő múlását. A mellette álló ruhásszekrényt egy lomtalanításon vásárolta egy hajléktalantól. Ezer forintot fizetett érte – ő ötszázat kért, de nem tudott visszaadni. Sokáig csiszolta le róla az évtizedekkel korábbi mázat, majd bekente színtelen fapáccal, hogy vadiújnak tűnjön és csak kinyitáskor érződjön úgy, hogy a nagypapa kockás pulóvere mellett a nagypapa csontvázát is benne felejtették.
Otthonosan érezte magát ebben a cseppet sem hangulatos szobácskában. Az ágyneműt begyömöszölte a gardróbbal szemben álló kanapé tárolójába, leült a karfára, és elmerengett az asztalon álló közös fotón – Endrével készült több mint öt éve, a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. Végül felállt és az asztalhoz lépett, a kezébe vette a képet. A szíve nagyot dobbant. A sokadik forralt bor után kapták őket lencsevégre. Usankát viseltek, amit egy utcai árustól vásároltak azon az estén – és csak akkor hordták. Endre vállig érő haja seprűként bomlott ki a szőrme alól, annyira nevetett, hogy a középső metszőfogai közötti apró hézag is kilátszódott. Aztán ahogy idővel a haja is egyre rövidebb lett a munkahelyi protokoll miatt, úgy az arcáról is fokozatosan olvadt le az őszinte gyermeki mosoly.
Noémi elővette az edzőcuccát a ruhásszekrény mélyéről. A lelombozó november végén a teste extra hőszigetelésre vágyott, ezért termozoknit húzott fel. Odakint a csupasz kórók is biztosan fáztak. Ebből a merengésből zökkentette ki Adrienn az ajtóját verve.
– Noémi, kész vagy? Bele kell húznunk, nehogy találkozzunk vele.
– Megyek már – szólt Noémi, és kicsapta a szobaajtót.
Adrienn nagyot szentségelt, ahogyan kis híján fejen találta az ajtóból kikandikáló tompa szöggel. Fehér szabadidőruhában toporzékolt.
– Induljunk. Veszélyességi pótlékot számolok fel, amiért még mindig nem csináltál semmit ezzel a közveszélyes szöggel – morogta, és a kezében tartott cipőjével visszaütögette a helyére.
– Majd megkérem Endrét – felelte Noémi, de tudta, hogy hiú ábrándokat kerget, ha arra vár, hogy élete szerelme kalapácsot ragadjon.
A lányok tudták, Ilonka néni ilyentájt szokta megtenni az első egészségügyi sétáját. Cipőt húztak, és olyan óvatosan haladtak a közlekedő nyikorgó parkettáján, mintha aknamezőn lépkednének, mert attól tartottak, hogy a papírvékony falakon keresztül a szomszéd néni meghallja, hogy a közös folyosójukhoz közelítenek, és kijön beszélgetni. Noémi kinyitotta a bejárati ajtót, zajtalanul lépkedtek a mustársárga linóleumon. A folyosó rácsát elérve Adrienn a kulcsával csörömpölt.
– Siess már, mindjárt itt lesz! – mondta Noémi, de Adrienn keze reszketett, nem talált bele a lyukba.
A szomszéd lepusztult rezidenciájából motoszkálás hallatszott, és jellegzetes csoszogó hang közelített feléjük.
– Jaj, ne! – súgta izgatottan Noémi.
Végre kattant a zár és kinyílt. Az olajozatlan ajtópánt öklendezve adta ki magából a rárakódott rozsdát. A lányok a lifthez rohantak, de elkövettek egy fatális hibát.
Nyitva hagyták a folyosórácsot.

***

Noémi és Adrienn a közeli parkon sétáltak át. A gesztenyefák dús lombkoronája helyén töviskoszorú derengett át a ködön. Csörgő, roppanó levelek borították a talajt, motoszkálás hallatszott az avarból. Noémi nem tudta, hogy az enyhe szél teszi-e próbára a fantáziáját, esetleg egy apró lény a szemét dörzsölgetve ébredezik a levéltakaró alatt. Minden alkalommal összerezzent, amikor odasodródott elé egy levél, mert attól tartott, hogy egy egér rohan át a járdán. Előtte. A védtelen óriás előtt.
A Rákos-patak keskeny medréhez értek, melyben sekély erecske csordogált. Átkeltek a túloldalra, ahol Mars-felszínre emlékeztető futósávot alakítottak ki. Noémi megkönnyebbült. A hozzájuk hasonlók nem hajnalban jöttek kocogni; ilyentájt az elhivatott acélvádlik járnak sprintelni.
Adrienn utált futni, annak idején a gimiben cikizték; atlétikus alkata miatt tehetséges futó válhatott volna belőle, de az osztálytársnői irigykedtek magas, vékony sportos testfelépítésére, ezért azt terjesztették róla, hogy hermafrodita, és gyakran virslit rejtettek a tornazsákjába. Adrienn hamarosan abba is hagyta a futást és már barátkozni sem próbált velük, inkább, ha tehette, elővette fekete Signetta tollát és egy füzet margójára rajzolgatott.
– Mi a helyzet a melóban? A kolléganőid még mindig agyhalottak? – kérdezte Adrienn, amint futásnak indultak a gumiborítású pályán.
– Van egy új sztorim – kezdte Noémi, lassan kocogva. – Ildikó tegnap délben fogta a szarvasmarhabőr táskáját, és elment ebédelni. Aztán betelefonált, hogy túlette magát. Egy salátával. Nem jött vissza az irodába, egyedül iktattam az összes beérkező számlát…
– Szóval azért jöttél olyan későn? Azt hittem már, volt egy kis munkahelyi in flagranti – viccelődött Adrienn, de látva, hogy Noémi nem vevő erre a poénra, folytatta: – Oké, befejeztem. Csak nehezen tudom elképzelni, hogy milyen az, ha vannak kollégáid. Például festenék egy portrét szürke képű nagypapával és babaarcú ikerlányokkal. Aztán amíg ebédszünetet tartanék, addig a kollégám dolgozna a képen, és miután visszaülnék a helyemre, a papa kopasz feje helyén kerek alma fogadna, a lányok helyén tulipánok. Te szent ég, lehet, hogy a kolléga kezelés nélkül vágná le a palettára az ecsetjeimet, én pedig vehetnék új garnitúrát. – Adrienn elsápadva megállt, a térdére támaszkodva vett néhány mély lélegzetet.
– Ellenben vannak ügyfeleid – közölte Noémi, lefékezve mellé.
– Aha, vannak – hümmögött Adrienn. – Képzeld, tegnap azért nem fizetett a nagyérdemű kuncsaft, mert pocsék volt a fényábrázolás. Kizárólag fotó alapján dolgozom, tudom, hogy miről lehet festményt készíteni. Figyelmeztettem, hogy a fotó túlexponált és a kiválasztott vászon mérete kicsi. Aztán meg fel volt háborodva, hogy post mortem kép készült róluk. Mindegy is. Neked legalább ott van Endre.
– Még szerencse. – Noémi rezzenéstelen arccal reagált, egy magányos verejtékgömb gördült végig a hátán. Adrienn elkapta Noémi arcán a csalódott kifejezést, ezért vidámabb vizekre terelte a beszélgetést.
– Amióta dobtam Oszkárt, nem találok olyan pasit, aki ne lenne túl nyálas. Mindig azt kell hallgatnom, hogy milyen gyönyörű vagyok.
– Ez szörnyen hangzik – kuncogott Noémi.
– Minden randim arról szól, hogy a palik a ragyogó sportautójukról, a felújítás alatt álló lakásukról és a jól fizető rabszolgatartó állásukról beszélnek, tehát számomra érdektelen dolgokról – mérgelődött Adrienn, majd látva az értetlenséget Noémi arcán, témát váltott. – Visszakanyarodva hozzád, hatalmas szülinapi meglepivel készülök, úgy fogsz örülni, mint én a névnapi hátkefének.
Nagyot nevettek és kocogtak tovább.
Leszállt a köd, így magasodtak ki előttük a felhőket csiklandozó tízemeletesek. A sápadt lakóházak ablakainak legtöbbjét szürke redőny takarta.
Adrienn megint megtorpant, hogy kifújja magát.
– Amikor nyolc éve megérkeztem Pestre, arra vágytam, hogy ez az izgalomtól és újdonságtól lüktető város legyen az otthonom, de belefásultam – szólalt meg Noémi; az itt töltött idő alatt a mindennapjai a monotonitás ékszíja alá kerültek, s csak keringtek körbe. – Változásra van szükségem. Olyan, mintha az életem minden területén el lennék akadva. Szeretnék színesebb mindennapokat, és szeretném, ha Endrével előrelépnénk a kapcsolatunkban.
A lakóházak már reggeli napsütésben fürdőztek, a redőnyök felgördültek és egyre több ablak mögül ütött át a lámpafény, egyre több piros troli és személyautó indult útnak.
Noémi nekitámaszkodott egy cserje törzsének, émelygett és fújtatott. Forgott körülötte a világ, megváltoztak a színek, mintha a látvány negatívját látta volna. Amint visszatért a látása, egy cicanadrágos, tökéletes mell-derék-csípő arányokkal rendelkező nő lépett melléjük, megvető pillantásokat szórva rájuk. Még piros volt a lámpa, nagy lendülettel rugaszkodott el a földtől és futott át az út másik oldalára.
– Nem bírom megszokni az ostobaságot – morgott Adrienn, majd zöldre váltott a fényjelző, és ők is átrohantak a zebrán.
– Én a fővárossal vagyok így – válaszolt Noémi, amire Adrienn meghökkent.
– Ez úgy hangzik, mintha azt fontolgatnád, hogy itthagyod Budapestet és vele együtt engem is – mondta rémülten.
– Még ha akarnálak sem tudnálak levakarni, te kis ragacs – felelte Noémi, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
Az utolsó jelzőlámpához érkeztek, itt ért véget a futópálya. A másik oldalon a parlagfű és lucerna között elhullajtott sörösüvegek, pléhdobozok jelölték régmúlt bulik emlékét, a patak orrfacsaró sárfolyamként csordogált kitaposott medrében. A lányok megálltak, hogy kifújják magukat. Látva az emberi hanyagságot Adrienn dühösen kulcsolta össze a kezét, Noémit pedig ismét elkapta az az érzés, ami korábban – egy pillanatra megint a valóság negatívját látta.
Noémi pislogott, de a megszokott színvilág helyére komplementer színek költöztek. Amit eddig ragyogó világosság borított, oda a legsötétebb árnyalatok költöztek. A testén végigfutott a borzongás. Képzeletében szénfekete arcokat és ablakkereteket látott, a ragyogó függönyök helyén koszos drapériát, a Nap sötét lék lett a mennybolton, amelyen keresztül elszivárog az ég. Királykék tintapacák figyeltek a pihepuha bárányfelhők helyén, de ami teljes egészében beszippantotta a fényt, az az arcok gödrében figyelő szemfehérje volt. A valóság legsötétebb részévé váltak a tekintetek. Noémi karján apró tűszúrások futottak végig. A látószöge fokozatosan zsugorodott össze, az égbolt, a lankák, a lakások és az alakok eltűntek. Egy pontba, az út másik oldalára összpontosult a tekintete.
A sötét kendő feszesen leszorította a haját, a hosszú blúz az ujjai alá ért és a rakott szoknya tökéletes íve fedte mindkét térdét.
Ő volt az. Az öregasszony az álmából.
Dudálást hallott a távolból, a zöld lámpa vibráló színe rántotta vissza Noémit a valóságba. Mire visszapillantott az út másik felére, az alak máreltűnt.