Az alagút

harmadik fejezet

Lihegve tették meg az utolsó lépéseket a közös folyosójukig. Ilonka néni mániája volt, hogy ezt a rácsot mindig be kell zárni. Úgy hitte, ha nyitva marad, akkor rablás vagy nemi erőszak áldozatai lesznek. Ezúttal is nyilván bezárta, miután a lányok elmentek futni.

Adrienn addig keresgélt az övtáskájában, míg végül a kulcsa a linóleumra esett. Ekkor csoszogásra lettek figyelmesek. A zaj egyre hangosabb lett.

Ilonka néni megjelent a folyosó végén. Rózsaszín köntösben közeledett feléjük löttyedt bőre követte csontsovány tagjai mozdulatát; csavarókba tűzött hófehér fürtjei világítottak a hajháló alatt. Minél közelebb ért hozzájuk, annál kínzóbb lett a kitaposott szobapapucs surrogása.

– Valaki megint nem zárta be az ajtót – gyanúsította meg őket.

– Én voltam az, mert…

– Mindig be kell zárni – szakította félbe Adrienn magyarázkodását Ilonka néni, majd megállt előttük és megemelt hangon folytatta a mondandóját. – A múltkor is kirabolták Jolikát a negyediken azért, mert ők sem zárták be a rácsot.

Adrienn a pilláit rebegtette, amire Ilonka néni beletörődőn legyintett. Közben Noémi felvette a kulcsát a földről, kinyitotta a rácsot és belépett a folyosóra. Ahogyan elhaladtak Ilonka néni mellett, összeszorult a gyomruk. Rettegtek Ilonka néni számonkéréseitől, de a legjobban attól, hogy beszélgetni kell vele. Nem akartak udvariatlanok lenni, de nem volt kedvük meghallgatni, milyen hatalmas munkahelyi sikereket érnek el az unokái – miközben évek óta nem látogatják.

Kinyitották a lakásajtót és átlépték a küszöböt.

– Te mindig kimentesz a papucs-csapdákból – jegyezte meg Noémi megkönnyebbülten Adrienn-nek, mert a pillarebegtetésnek köszönhetően megúszták.

– Mindent megoldok, csak egy hajtű kell hozzá, mint MacGyvernek.

– Chuck Norrisnak még hajtű sem kell hozzá.

– Szerintem neked meg sietned kéne dolgozni – figyelmeztette Noémit Adrienn a falióra irányába mutatva.

– Kicsit eljárt felettem az idő – grimaszolta Noémi, a szeme alatti ráncokat piszkálva. Képzeletében megjelent Ilonka néni csutkateste, s arra gondolt, hamarosan az ő barázdáiból is nagyokat hasít az idő vasfoga.

– Ez igaz, nem vagy már tizennyolc. De még mindig maradt a gyömbérteából.

– Inkább a ráncok, köszi – felelte Noémi és lerúgta a cipőjét.

Adrienn vállat vonva töltött magának az iszapos löttyből, majd ajkához emelte a bögrét, és elégedetten kortyolt belőle.

– Mikor érsz ma haza?

– Este Endrével ünnepelek, de jövök majd, mert másnap csapatépítő tréningre megy…

– Mi péntek este is ünnepelhetünk.

– Szeleskőre utazom anyukámhoz.

Adrienn olyan arcot vágott, mintha eltörték volna a kedvenc ecsetjét. A születésnapok fontosak voltak számára. Gyerekkorában csak azért barátkoztak vele a társai, mert medencés házban lakott. Az ősz bekövetkeztével azonban eltűntek a barátok és a decemberi születésnapi bulijára nem jött el senki, és őt sem hívták meg egyetlen alkalommal sem.

– Mi lenne akkor, ha csak szombaton utaznál el? Van egy remek ötletem, elmehetnénk együtt múzeumba. Évek óta tervezgetjük, hogy ellátogatunk a Vácrátóti Gyűszűházba – javasolta Adrienn, de az ajánlatától Noémi nem ájult el.

– Ezt igazából te tervezgeted azóta, hogy a Vácrátóti Arborétumban jártunk, én csak annyit mondtam, hogy jöhetnénk máskor is, olyan tiszta a levegő. A fenyves része a szeleskői fenyőerdőre emlékeztetett.

– De gondold csak meg, több mint hatezer autentikus gyűszű százkilencven országból és öt különböző földrészről – győzködte Noémit Adrienn, de ő érdektelenül forgatott egy vizespoharat, erre Adrienn sértődést színlelve elfordult tőle és összekulcsolta a kezét, végül Noémi odafordult hozzá, hogy megvigasztalja.

– Majd máskor megnézzük, de megígértem anyukámnak, hogy a születésnapomra hazamegyek, minden évben szoktam.

– No jó, de cserébe majd csinálnod kell képeket rólam és a gyűszűkről, és remélem, hogy nem fogsz ásítozni.

– Á, ilyen izgalmas program közben kipattan az ember szeme – felelte Noémi, és elgondolkodva ment a szobájába készülődni. Felismerte magában, hogy a születésnapjával közelebb kerül a harminchoz, mint a húszhoz.

Az Örs vezér teréről induló metró már szoprán hangon sípolt, amikor Noémi beugrott a szerelvénybe. Az ajtók záródására szolgáló figyelmeztetés inkább felszállásra buzdította az utasokat, nem megállásra. A kocsi megmozdult alattuk, maguk mögött hagyták a nappali fényeket. Az üvegajtó visszatükrözte torzonborz haját, ábrázatát; a szeme alatt sötét völgy terült el, és sietségében csak az egyik szemét festette ki. Fáradt volt. Az éjszakái nem hoztak pihenést, csak a lidércek suttogását.

A Puskás Ferenc Stadionnál a kijárathoz hömpölygött a tömeg, ő maradt, leült egy megüresedett helyre. Lehunyta a szemét. Az álma járt a fejében. Este volt, csend, az ágyában feküdt. Felülnézetből látta magát. Rozsdabarna szeme közepén apró aranycsillag pislákolt halványan. A szája dermedten összezárult, mint porcelánbabáé, kinek ajkán megpihennek a porszemek. Ismét a testébe zuhant.

Mozdulni próbált. Nem sikerült. Aztán amikor mégis, felugrott és kirohant Adriennhez. Megragadva a vállát, maga felé fordította a forgószékében. Rákiáltott: Ébressz fel! Ahogy ezt kimondta, ismét az ágyába került.

Mozdulatlan baba lett belőle.

Még néhányszor megismételte, bízva benne, hogy a lemeztű átsiklik a karcon.

Így is lett.

De másképp, mint arra számított.

Adrienn helyén egy fekete ruhás öregasszonyt talált.

Nem pislogott. Nem lélegzett.

Csak nézte őt.

A száját mintha láthatatlan varrás tartotta volna össze, szemgödrében árnyék kavargott.

Noémi ereiben megfagyott a vér.

Vajon ki lehet ő?

– Deák Ferenc tér következik.– A hangosbemondó hangjára ocsúdott fel.

Kinyitotta a szemét.

Az ablak visszatükröződésében egy árnyalak derengett mellette.

Lassan, nagyon lassan oldalra fordította a fejét.

Az ülés üres volt.

Visszanézett az ablakra.

Ott sem látott senkit.