Lógott a levegőben
Vérnyomok a kilincsen, könnyekkel feláztatott hajópadló alatt éhes patkányok kutatnak üres szemgödrök után. Öt éve figyelnek minket a vérszomjas gerendák, azóta minden halloween alkalmával reccsen a gerenda az öreg malomban.
A padlón a por úgy futott végig, mint urnából kiszóródott hamu. Talán Jolánnak hívták őt, szinte könyörgött azért, hogy lábtörlőnek használjuk. Felidéződik bennem a hentes pultról lelógó víziló teste, ami hurkapálcika lábakon állt és undorító kelések éktelenkedtek az arcán, egy rohadt barackra emlékeztetett leginkább, a zsíros haja úgy lógott az arcába, mint az epesárga spagetti a menzán. Talán bűnt követtünk el, amikor rendeltetésszerűen használtunk egy lábtörlőt?
Körkörös mozdulatokat tettem az ujjammal a porban, ilyen ormótlan volt Jolán teste azon a délelőttön, amikor a szavunkat adtuk neki, hogy játszhat velünk, ha megissza a bögre ecetet. Szó nélkül nyelte le a porcelán tartalmát, majd mint slagból a víz, úgy öklendezte vissza az ecetsavat. Ma is magam előtt látom az óriási ételdarabokat, olyanok voltak a gyomorsav közepén, mint óceánból kiemelkedő szigetvilág. Jolán csak nyelte, de nem rágta meg az ételt, olyan volt, akár egy disznó. Mentségére váljék, hogy a sertés együregű gyomrú állat, a testméretéhez képest a tápcsatornája rövid, gyorsan áthalad rajta a táplálék. A tenyeremmel letöröltem az alakzatot, egy sötét folt maradt a bőrömön, olyan mélyen beszippantott a fénytelenség, amit akkor éreztem, amikor az éjszaka közepén reccsent a gerenda.
Halloween volt az egyetlen este, amikor napnyugta után is lóghattunk a malom mumifikálódott épületében. Azon az estén Jolán volt a kiskedvencünk, hiába égettünk korábban hangyákat és daraboltunk fel gilisztákat, de nyomába sem ért annak a mámorító érzésnek, amit Jolán koca gyötrelme okozott nekünk. Hiába röfögtünk előtte és bombáztuk disznó viccekkel, nem tudtunk megszabadulni tőle. Pista még el is gáncsolta őt a tölgyesben, mint egy hordó, úgy gördült az árokba. Négykézlábra ereszkedve visított a sárban, pont úgy, ahogy a szúrás előtt álló malacok szoktak. Mi, a gondoskodó gazdák, hizlalni akartuk Jolánt, aki már az utóhizlalás fázisában járt, az volt a célunk, hogy elérje a vágásérettséget. De ez a fránya disznó nem evett előttünk. Pedig egy füstölt csülköt rejtettünk a táskájába. Bömbölve rohant ki a szobából a hús láttán, biztosan a fivérét siratta. Akkor még nem tudtuk, hogy a tetteink komoly következményekkel járnak. Észrevettem egy üzenetváltást a telefonján, szerelmes volt belém. Nonszensz volt az egész, hogyan is lehetett volna szerelmes egy malac a kondásba? Azzal hitegettük magunkat, hogy minket a jó szándék vezérel, segíteni akarunk neki.
Ahogyan lépkedtem, az avar úgy szólt alattam, mint ropogó csontok a pokolban. A zokogó Jolán nem tudta, hogy a srácok az öreg tölgy odújába bújtak, én pedig egy különleges meglepetéssel készültem. Bekötöttem a szemét, talán arra számított, hogy a kondás megcsókolja, de ehelyett egy pecsenyemalacot húztam elő a zsákomból, az állat pofájáról lerántottam a ragasztót és Jolán szájához emeltem. Az belemart Jolán arcába, és a vér, mint kiborult vörös tus a textílián, úgy folyt végig az arcán.
Jolán lerántotta a kendőt a szeméről, az udvarlója röffentett egyet, mire Jolán úgy rohant el, ahogy a párospatások szoktak elmenekülni disznótor előtt.
Vérnyomok a kilincsen, könnyekkel feláztatott hajópadló alatt éhes patkányok kutatnak üres szemgödrök után. Öt éve figyelnek minket a vérszomjas gerendák, azóta minden halloween alkalmával hallom, ahogy reccsen a gerenda az öreg malomban és képzeletemben megjelenik rajta a kötélen lógó Jolán.
fejléckép: Henry John Stock - And the white moon became as blood and the stars of the heavens fell unto the earth (Rev. 6-12.13) (1910)