Létállomás II. - beleolvasó (2. részlet)

2021.07.04

Már jócskán benne jártunk az éjszakában, de én még mindig a városközpontban vesztegeltem. Nem voltam józan, ellenben a lehörpintett pezsgő mennyiség meghozta a nemkívánt hatást, immár vízre szomjaztam.

Végeláthatatlannak tűnt az idő, amíg keresgéltem, próbáltam meglelni, hogy ugyan honnan indulhat az én járatom. Haszontalannak bizonyult a törekvés, képtelen voltam leolvasni a betűket a vibráló kijelzőről.

A leheletem sűrű füstként gomolygott előttem.

Ezek szerint még élek.

A sikertelen próbálkozások után, a buszmegállóban várakoztam. Ugyan tudtam, hogy azt ondócsepp nem hagyta szárazon, de mégis leültem a közelemben található padok egyikére.

Lehunytam egy pillanatra a szemem, némák voltak az épületek, a falak árasztották magukból a csendet. A következő, amire már emlékszem az az, hogy egy autó féktelen gázzal száguldott el mellettem. Felkaptam a fejem, meglepetten vettem észre, hogy immár nem voltam egyedül.

Közel öt méterre tőlem, kuporgott a padon, sötét lepel borította be a testét, amely az arcát sem hagyta fedetlenül.

Mi a fene?

Nem bóklászott egy árva lélek sem az utcán, csak mi ücsörögtünk a környéken édesnek nem mondható páros magányban.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jelenlétét, úgy, ahogyan az életünk egyik nagy szerelmével tesszük, amikor a kacsaszájú óriás emlős barátnőjével tipeg el mellettünk.

Éreztem, hogy elönt a hideg veríték, és a szőrszálak a kezeimen égnek állnak, lidérces álom, csak az lehet.

Noémi, ébredj fel!

A szemem sarkából igyekeztem felügyelet alatt tartani az alakot, ismét felé fordultam, de ekkor már állt. Pislogtam, lépés nélkül közelebb jött hozzám. Újabb pislogás, újabb egy méterrel ért hozzám közelebb. Hirtelen felkaptam a táskámat, futni kezdtem, amennyire csak tudtam a tűhegyes cipőmben.

Száz méterrel később hátra pillantottam, azonban hűlt helyét leltem. Amikor előrefordultam, a lidérc ott állt velem szemben. Az arcát fekete lepelbe rejtette. Remegtem, de tisztában voltam azzal, hogy le kell bontanom róla a textilt. A lepel lehullott előttem. Egy teljesen fehér szempár bámult a gödörből.

Anna volt az, akinek ugyan mozgott a szája, beszélni próbált, de hangok nem hagyták el az ajkát. Elkezdett süvíteni a szél és ahogyan a szél velocitása nőtt, úgy fújta el homokszemenkét Anna testét a fuvallat.

A fekete lepel lehullott az aszfaltra előttem.