Színpadi hőemelkedés

Vannak azok, akik imádnak szerepelni és sziporkáznak a nagyközönség előtt, és vannak olyanok, akik ha csak arra gondolnak, hogy a nyilvánosság előtt tüsszenteniük kell, akár csak a Richter-skála szerinti gyenge erősségűt, már ezt megelőzően is émelyegni kezdenek és a képzeletükben Hulk halkan gyomorszájon vágja őket bélbolyhokat megkocogtató módon.

Te melyik csoportba tartozol?

Te őszintén kimered engedni az összegyűlt orrnyáladékot*, vagy szorongva prüsszentesz egyet a ZH kellős közepén, miközben a többség a tollát rágcsálja, ezzel elterelve a figyelmet arról, hogy az okostelefonjából próbálja éppen kikotorni a helyes választ?

Számodra is óriási frusztrációt okoz a nyilvánosság előtti megjelenés?

Képzeld csak el, ott állsz a közönség előtt, hallod, ahogyan rágókból apró buborékot fújnak, és látod ahogyan a kipukkadt rágók beborítják az arcukat, majd egy, a hajfürtöket meglebegtető böffenés érkezik a színpad hátsó sorai közül. Fészkelődnek, nyikorognak a székek, összesúgnak. Semmi gond, éppen csak rólad beszélnek, hogy milyen alkalmatlan vagy, átlagon aluli, és hogy ez a bézsszín kövérít téged. 

Felkészültél?

Felkészültél arra, hogy mikrofonba mondd, ki vagy te, és miért akarsz a nyilvánosság pöcegödrében angyalkát formázni? Van mondandód, vagy csak beszélnivalód van, ami nem mondandó csak semmilyenségről nyújtott finomfőzelék gazdagon. 

A mikrofonhoz érsz, megütögeted, hogy megbizonyosodj arról, hogy az éles, hiszen senki sem szeret közönség előtt magában beszélni.

Megszólalsz és csak remélni tudod, hogy nem beszélsz fölöslegesen, önazonos vagy, de nem gátlástalan kukoricadarab a hányadékban, nem egy kifosztott, a nyilvánosság kedvéért kiürített malacpersely.

* Hálás köszönet az orrnyáladék szóért, Murár Levédnek.