HúsvéTerror

Kitárul az ajtó, szinte hallhatatlan léptek közelednek. Reggel van, nem is látok és nem is érzek, a szemem helyén egy szűk rés, azon keresztül áramlik be a napfény.

A szódásszifon nyílik, ébreszt, ő pedig csak vigyorog a fegyverrel a kezében.

Vacogok a vizes paplan alatt, holott rákvörös indulat önti el az arcomat, a szájszelep felcsapódik, sűrű anyázás árasztja el a szobát.

A fürdőbe érek, a tükör párás, az ujjaimmal körkörösen cirógatom, hogy lássam az arcomra fagyott párnaárkot.

A nyirkos törölköző a talpam alatt, a fejem páviánseggpirosra vált, amikor meglátom, hogy az a rohadt szövetdarab megint a szennyesen kívül maradt.

Öntözőversike nélkül érkezik egy újabb vödör elismerés:

- nesze mama, hogy idén is fiatal légy.

Én pedig még a fogamat sem mostam meg, te jó ég!

A fogam kerítése már fehéren virít, száraz vagyok, jöhet a reggeli mise az illemhelyén. De az a wc-ülőke megint nincsen a helyén, zuhanás a mélybe, a rózsavíz közepébe érkezik a fenék.

Nesze egy kis sonka, három hónapig érlelődött a padlás szarufájára akasztva, hogy végül a mi horgolt terítőnkre kerüljön, egy kis tormával a tetején.

Locsolóvers nélkül zajlott a húsvéttolás, én megfagytam, ők pedig kitárták a markukat, perkálj mama, nem kell nekünk csokitojás.