Hej!Színesek - Panelapátia
Három év után visszatértem arra a helyszínre, ahonnan a regényem indul, ami látszólag egy teljesen átlagos lakótelep, de nekem ez a környék öt évet jelentett az életemből.
Semmitmondó beszélgetések a liftben, az állandósult légkalapácsolás a trolimegállóban, a szomszéd üvölt, hogy fogja már be az asszony, az asszony üvölt, hogy ne ordítson az ember, dulakodás az emeletről. A rendőrség hangja ébreszt. A vesebajos szomszédtól áramló dohos szag, a szomszéd néni kéri, hogy állítsam be a tévét, megnyomom a kapcsolót, működik. Kedvesen mosolyog a pénztároscsaj, amikor extranedvszívót vásárolok; az égő pofám, amikor csak a jóképű hímpénztáros van műszakban, én pedig ismét extranedvszívót veszek...
3 éve nem ittam kávét a sarki presszóban, azóta a Szarvasi lett a legjobb baristám, no meg a tejhabosítóm, aminek köszönhetően villoghatok a vendégeim előtt méteres habbal és fahéjjal a kávéjuk tetején. Sajnos hiába lett tejhabosítóm, ha azok a kedves látogatások elmaradnak.
Látszólag semmi nem változott.
Az FN magazint értékesítők és barkaárusok az aluljáróban, a méteres kátyú jelölve, de nem orvosolva, a gitárszó a háttérben, csak talán kicsit hamisabban szól, mint régen.
Valami mégis változott, elvitelre kértem a kávét, és a virágárus lehúzta a redőnyt, amikor meglátta a fotópuskámat. Nem tudtam, hogy a fényképezőgép ilyen veszélyes fegyver mostanában. Nosztalgiázni jöttem, nem büntetni. A parkban iszom a kávémat, a munkások félretolt maszkban pöfékelnek, ők is az élet értelmét kutatják. A varjak komolyan veszik az Otthonteremtési programot, nagy adag fészekanyag érkezik a tujára és nagy adag varjvégtermék érkezik Évike nyakára.