Hej!Színesek - Aligút
Egy év telt el azóta, hogy a szomszédasszony áttipegett hozzám az aprócska talpaival és elhívott kocogni. Nagy szégyenkezve húztam elő, a kinyúlt, elvásott cicanadrágomat, a széttaposott cipőmet a ruhásszekrény legaljáról, no meg persze le kellett porolnom a futásra teljesen alkalmatlan csigatestemet.
Alig akartam valamit a futástól, legfeljebb társaságot és lazulást a természet mohától pelyhesedő ölén. Nem is számítottam arra, hogy ettől a kevés szándáktól majd olyan sokat nyerhetek. Miután túllendültem
a kezdeti nehézségeken, a futás lett számomra az igazi terápia.
Nem tűztem ki messzemenő célokat, nem volt kényszer, de mégis
amikor csak tudtam, akkor úgy éreztem vágtatnom kell a harasztok között. Nem akartam
beleférni a már tavalyelőtt kinőtt nacimba, amelyben egyébként
is úgy festettem, mint egy csámpás létra és nem állt
szándékomban a pöttyös bikiniben behúzott has nélkül
magabiztosan feszíteni.
Csak csinálni akartam és kész.
Gyakran csak azt halljuk, hogy legyenek céljaink, de a pattanásig megfeszített akarat, a végállomásnak a víziója gyakran megfoszt minket olyan lehetőségektől, amelyeket el sem tudtunk képzelni az utunk legelején. Alig akarni valamit, csak mozgásban lenni.
Apró léptekkel haladni az ismeretlenbe.
Futás közben gyakran áthaladtam Dunel nevet viselő alagúton, akkor már benne voltam a regényem írásában, de még nem tudtam a pontos helyszíneket és a végkimenetel is homályos volt számomra. Ha akkor nem kezdtem volna el az én kis terápiámat, és nem töltöttem volna annyi időt a fenyvesbe, a történetem talán soha nem íródott volna meg és nem folytatódna és végül csúcsosodna ki egy trilógiában.