Harminckét éves lettem én

Harminckét éves lettem én.

Egy héttel ezelőtt még csak harmincegy voltam, akkor még keveset tudtam az írásról, az írói létről. Egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy az idő hatására rakódik le a patina.

De a nemesrozsda nem az idő, hanem a tapasztalás függvénye.

Ha hermetikusan elválasztanánk a nemesfémeket a környezeti hatásoktól, bekerülnénk egy olyan térbe, ahol nincs oxigén, nedvesség, szén-dioxid, és stabil a hőmérséklet — akkor az írói hajtócsavarjainkon nem szaporodna meg a nemesrozsda.

Írói hajtócsavar… Vajon mi lehet ez?

Egy átlagos hajtócsavar egy meghajtó eszköz, amely a hajók motorjához kapcsolódik: a lapátok hátranyomják a vizet, hogy a hajó előre ússzon.

Az írói hajtócsavar egy láthatatlan meghajtó eszköz, amely az író lelkéhez kapcsolódik: a lapátok hátranyomják a fölösleges szavakat, hogy a próza előre ússzon az irodalom tengerén.

Harminckét éves lettem én.

Egy héttel ezelőtt még csak harmincegy voltam, akkor még nem tudtam, milyen érzés, amikor a kezemben tartom a regényem nyomtatott példányát.

Azt hittem, hogy kizárólag a nyomtatott példányokkal kötök ki az olvasók polcain, és így érem el a célállomást.

De a célállomás nem a nyomtatott példányok függvénye, ahogy a matróz szíve sem a szárazföldtől dobban meg.

Vajon miért kell ismét hajóra szállnia a matróznak, hogy matróznak érezhesse magát?

Vajon miért kell ismét írnia az írónak, hogy írónak érezhesse magát?

A matróz szíve a tengeren lüktet igazán, a szárazföldön csak rumot kortyolgatva vegetál.

Az író lénye írás közben teljesedik ki — a nyomtatott példányok feletti mélázás közben csak megszárad a gondolat az író töltőtollában.

Harminckét éves lettem én.

Egy héttel ezelőtt még csak harmincegy voltam, akkor még nem tudtam, milyen az, ha ismeretlenek olvassák a regényem.

Azt hittem, hogy GPS-koordinátákkal jelölöm meg az útvonalat, az első oldaltól az utolsóig.

De tévedtem.

Az olvasók kezébe csak egy kincses térképet nyomtam, még kísérőlevelet sem csatoltam mellé PDF formátumban.

A térképen fel volt tüntetve a kiindulópont, amely a három homokbucka mögött rejtőzött.

A szaggatott vonal a dzsungelig vezetett: pálmafák, egy halálfej és egy tucat kígyó jelezte az út veszélyeit.

Innen indulva a vonal összevissza kanyarogva vezetett a kincsesládához.

Az olvasóra van bízva, hogy milyen szigeten, mikor, milyen útvonalat jár be, hogy elérje a jutalmat.

Az író dönti el, mivel lepi meg az olvasót.

Az olvasóra van bízva, hogy örömét leli abban, amit a súlyos tölgyfa ládában talál.

Az írót ekkor már kevésbé foglalkoztatja az olvasó elégedettsége.

Az írót ekkor már az új ládák érdeklik.

Ilyenkor indul be ismét a gépezet.

Ilyenkor indul be ismét az írói hajtócsavar: a lapátok hátranyomják a fölösleges szavakat, hogy az új próza előre ússzon az irodalom tengerén.

fejléckép: Caspar David Friedrich - Wanderer above the Sea of Fog (1818)