Tegye fel a kezét az, aki szereti a Kisvakondot. És most tegye fel a kezét az, aki szereti az élénkzöld, frissen vágott, gondozott, zsenge gyep közepén felvillanó földkrátert. Mert a kisvakond érkezik a rózsaszín nózijával és minden tőle telhetőt megtesz, hogy beleüsse az összes barázdába az orrát. 

A sötétben rejtőzködő ellenség

Hiába volt minden törekvés, de a kisvakond gerjedelmét nem tudtam lelohasztani, igazi frissgyeptagadó állat volt. Minden naplemente előtt elegyengettem egy lapáttal a tömérdek vakondtúrást a rikítózöld gyepemen, ő pedig minden reggel egy fokkal nagyobb krátert hagyott maga után.

Ahogyan az első fecskefütty megérkezett, jelezve számomra, hogy nyissam már ki a pajta ajtaját, mert jönnének fészkelni és a méhecskék zümmögtek, megcsípték a jobb popimat - de vigasztalt, hogy fejenként legfeljebb csak egyszer tehették meg, vagy a jobb, vagy a bal félholdamon.

Felástam a kertet, ültettem az ágyásokban, először csak hagymákból bújtak ki az apró zöld levélkék a föld alól, majd amikor elmentek a fagyosszentek északra, a palánták is kikerültek a veteményesbe. Vidáman locsolgattam őket reggelente, és már a paradicsompalántáim is nőttek mint a gomba. Már meg kellett támasztanom a veteményest, mert a paradicsomok akkorák voltak, hogy nem tudtam mit kezdeni velük.

Azon a bizonyos reggelen is óvatosan elindultam a  műanyag locsolókannával, fütyörésztem úgy, mint aki jól fogja végezni a dolgát. De ami ott köszöntött engem, az felkavaró volt. A paradicsomok között a lécek elhagyták a sáncot, és egy óriási vakondtúrás ékeskedett a kidőlt paradicsomom mellett...

A kisvakondot csak a mesében szeretjük, de mit lehet tenni vele, amikor annyira aranyos, hogy  elolvad a söröskarton alumínium borítása a kezemben, amikor meglátom.